Boccaccio az 1300-as évek közepén, a pestisjárvány idején írta remekművét, a Dekameront, amelyet immár sok száz esztendeje olvasnak az emberek. A járvány, a koronavírus okozta pandémia megbetegítette az egész világot. Karanténban éltünk, kijárási tilalomban, amikor „kinn” biológiai és politikai háború tombolt. Mindezt szociálisan leépülve elviseltük, közben elveszítettük barátainkat, szeretteinket, s magunk is megbetegedtünk, de nemcsak a halálos kórtól, hanem attól, hogy megpróbáltak több-kevesebb sikerrel kiszakítani bennünket a közösségeinkből.

Írásomban nem kívánok a valóságnál szebbnek vagy okosabbnak tűnni, hiszen épp ezért viszolyogtató az önvallomások jó része. Az ilyenekkel foglalkozók csak olyasféle munkát végeznek, mint a temetkezési vállalat alkalmazottai: szépítgetik a koporsót, díszítgetik a ravatalt, megigazítják az illető feje alatti párnát – de a kiterített ember ettől nem lesz életszerűbb vagy igazabb. Sőt! Éppen ezért tetszelgés nélkül, természetes hangnemben szeretném rögzíteni a magammal kapcsolatosakat.

Kamaszként előbb foglalkoztam a család történetén keresztül történelemmel, mint irodalommal. Gyerekkoromban még éltek azok a nagybácsikáim és más nagyon öreg rokonaim, akik a múlt század legelején vagy az azelőtti legvégén születtek. Olyanok voltak számomra, mintha egy Jókai-regényből léptek volna elő. Akadt közöttük egykori huszár ezredes, földbirtokos, kúriai bíró, áruház-tulajdonos, kereskedő, főszolgabíró, császári tábornok, alispán, főszolgabíró stb. Aztán egyikhez-másikhoz jelzők is társultak, amit gyerekként eléggé furcsának tartottam. Többen „recski”, „kistarcsai”, „márianosztrai” és egyéb előnevet kaptak mint internáltak; szinte mindenkit államosítottak, kitelepítettek vagy börtönbe zártak. Akiket nem, azok elmenekültek az országból a diktatúra elől, vagy kényszerrel beszervezték őket az ávón, úgymond „hazafias alapon”.

Másfél évtizeddel születtem a forradalom után. Először csak annyit tudtam, amennyit otthon hallottam, de azt tilos volt szóvá tenni az iskolában. Egyszer kivételt tettem, mert egy tanárommal jóban voltam, nem tudtam, hogy ő az iskola egyik úgymond „vonalas” személyisége. Ennek az lett a következménye, hogy lerontotta azt a jegyemet, ami a szakirányú továbbtanulásomhoz fontos lett volna. Soha nem tudhatjuk, hogy akiket a bizalmunkba fogadunk, méltóak-e rá, vagy visszaélnek vele. Ez lett az első olyan emberi csalódásom, amely mélyen érintett, s máig nagyon sok ilyen követte.

[[paginate]]

Még a hetvenes évek legvégén kerültem iskolába, majd a nyolcvanas esztendőkben középiskolába mentem, ahol egy korábbi ávós volt az iskolaigazgató, akiről a rendszerváltás idején leleplező írások jelentek meg a Kapu című akkori ellenzéki újságban. Ez az egykori ávós tűzzel-vassal irtott mindent, ami nemzeti, csak a „Ki tud többet Szovjetunióról?” jellegű programokat támogatta. Szinte száműzetésben, de szerencsénkre ott tanított egy magyartanárnő, aki a köpenye alatt becsempészett egy-egy kötetet, tiltott verseket és felolvasta. Szinte mindenhol volt akkor is egy-egy nemzeti szellemű értékközvetítő (csak titokban).

Anyám családja erdélyi, partiumi gyökerű volt. Sok átörökített érzést jelentenek azok a mondatok, amelyeket pár évvel ezelőtt fedeztem fel, illetve tudatosítottam magamban. És sok-sok családi történet is felszakadt: amióta édesanyám meghalt, azóta mindez az identitásom részévé vált. Epigenetikusan és verbálisan is kiskoromtól „megkaptam” mindazt, amit újraélek, belém épült rossz is, jó is, mindaz, ami történt. Anyukám sosem reklámozta, pedig mára szinte Magyarországon divat, sőt sikk is, hogyha valaki a határon túl született, mert ezt legbelül, magában élte meg. Különösen Kádár Magyarországán, abban a világban nem számított jó pontnak. Csak amikor találkozott valakivel, aki szintén erdélyi gyökerekkel rendelkezett, akkor finoman megnyílt. Ha erdélyi téma került szóba, némán elsírta magát. Menekült volt, mert édesanyjával, nagyanyámmal 1946-ban, a határzár idején szöktek át az apja után. Olyankor, amikor elérzékenyült, még kisfiúként azt hittem, az valami „rossz”, aminek a hátterét később értettem meg... Mikor nagyanyám a Kádár-rezsimben évente csak egyszer mehetett (1956 előtt egyáltalán nem) a testvéreihez és édesanyjához látogatóba, azt mondta: „Megyek haza”. Ez a mai napig a fülembe cseng az ő kissé elhalkuló hangján. És amikor visszajött, édesanyám kérdezte tőle: „Mi van otthon”? Ezek lelki mélységek... Édesanyám is elment már, és rég, több évtizede távozott a nagyszüleim generációja is, akikben egész máshogyan volt jelen az erdélyiség emberi tartása, lelkisége és szellemisége. Az egykori hozzáállás és tartalom mára átalakult, sőt szinte meg is szűnt, mint például, amikor arra a kérdésre, hogy milyen magyarnak lenni Erdélyben, egy idős paraszt bácsi azt válaszolta 1990-ben: „Itt magyarnak lenni szép, de nagyon nehéz”.

[[paginate]]

Egy-egy hazalátogatás alkalmával a ’60-as, ’70-es és ’80-as években nagyanyám rengeteget utazva, órákat és fél napokat késő vonatokra várakozva, többször átszállva, teljesen kimerülve, riadtan érkezett vissza, és ilyenkor mindig egyből hozzánk jött, mert anyukámmal összebújva beszélték és élték át az akkori családi-rokoni történéseket. Elég sok ilyen történet maradt meg bennem a ’70-es és ’80-as évekből, amikor ott is még tombolt a diktátor és diktatúrája. Ezekről édesanyám életében később gyakran beszéltünk, ma már csak egy barátommal tudok ilyesmiről beszélgetni. Nagyanyám nem minden évben kapott engedélyt az utazáshoz, ilyenkor egy-egy esztendő kimaradt. A határon embertelen ellenőrzéseket kellett átélnie, testi motozást, durva román önkényt, néha egy kicsit empatikusabb vámos többet engedett. A vonatról levezényeltek mindenkit, fémasztalokra kellett a csomagokat kipakolni, és a vámosok mindent darabonként átvizsgáltak, majd csak nagy baksisért vihettek át a határon öreg dédanyámnak gyógyszereket, mert az orvos hivatalosan nem mehetett ki a 70 év fölötti magyarokhoz. És otthonról hazatérve, itthon ketten, a sok mindent megélt anya-lánya megbonthatatlan páros: anyám és nagyanyám együtt beszélték át sírva és nevetve az „otthoni” történéseket. Én ilyenkor általában nem lehettem jelen, ami nem volt kimondva, de ez a kettőjük története volt, csak az övék: a közös múltjuk. Egy alkalommal egy újságíró azt kérdezte tőlem, mit jelent számomra Trianon, amire személyes életadalékkal válaszoltam. Ezt nem is tudta helyén kezelni, ezért kihagyta az interjúból: számomra a szobámból „hallgatózás”, torokszorító, titkos dolog volt a hétköznapokban. „Trianont” nem a történelemkönyvekben, hanem a valóságban ez a két ember: anya és lánya sorsa és együttérzése testesített meg számomra, s így marad meg bennem, amíg élek. Menekültek voltak, eredeti személyi irataik nélkül, mert az az ember, aki nagy pénzért – egy fél ház áráért – átszöktette őket a határon, mindent elrabolt tőlük. Amikor pár éve édesanyám meghalt, le kellett volna adnom a születési anyakönyvi kivonatát is, amire nem voltam felkészülve, azt hittem a személyi igazolványa elegendő. Elkezdtem magyarázni, hogy mi történt, miért nincs, aztán abbahagytam, mert nagyon furcsán nézett rám a fiatal tisztviselő. Jegyzőkönyvet vett fel arról, hogy nincs, és átugrottunk ezen, nem beszéltünk többé róla. A Kádár-rendszer tankönyvein felnőtt nemzedék több alkalommal „lerománozta” – kiderülve, hogy Erdélyben született –, amit kikért magának, de mikor a Gyurcsány-féle kommunisták a liberálisokkal együtt 2004-ben a kettős állampolgársági szavazást végrehajtották, akkor nagyon kiborult.

[[paginate]]

Ahogy nőttem, növekedtem, egy idő után elkezdtek érdekelni a szatmári emberek és az ottani kultúra, a helyi irodalommal külön is foglalkoztam. Dsida Jenő költészetéről, Páskándi Gézáról többször írtam, utóbbit személyesen ismertem; Erdély irodalmáról, a transzilvanizmusról is részletesen írtam több könyvemben. Kós Károly az egyik példaképem, de a szatmáriság más, olyan valami, ami nagyanyám és pár családtag számára még erősen jelen volt a dolgok mélyén: a mentalitásában is meghatározó. Számomra Csenger is, mint Szatmárnémeti, a szatmáriság egy darabja, ugyanis ott él az Arday család egyik ikonikus alakja a feleségével, s évtizedek óta szó szerint vállvetve orvosként dolgoznak. Kötődöm hozzájuk, még ha ritkán találkozunk is, de megharcolt életük, és amit képviselnek, ugyanolyan példa számomra, mint amit a szűk családi körömben láttam és tapasztaltam. Nálam a szatmáriság egyértelműen anyámhoz és nagyanyámhoz kötődik, és mélyen lelki tartalmú, amihez csak rajtuk keresztül van közöm. Érdekes módon a fővárosban barátkoztam össze itt élő szatmáriakkal. Sorsszerű talán az is, hogy gyerekkoromban, Zuglóban, 1972 és 1985 között a Szatmár utcában laktunk. Ha például elhangzik a szó, hogy „szatmári”, öntudatlanul is felkapom a fejem, és elkezdek figyelni, pedig én nem ott születtem, de az örökségemnek érzem. Talán ez az oka, hogy a szatmári, partiumi vagy erdélyi írók vagy költők művei különleges élményt jelentenek számomra. Sajnos a kortárs írókkal nem vagyok így, rettenetes az a töméntelen tehetségtelenség, ami felszínre került az elmúlt években. Miattuk az erdélyiség szitokszóvá kezd válni (vagy már azzá is vált), ezért már én is a régiek színvonalát nézem és látom, figyelmen kívül hagyva az érdekből átjött maiakat.

Mint közösségi ember már fiatalkoromban több társadalmi szervezet alapításában és munkájában szerepet vállaltam. Húszévesen a Magyarok Világszövetségében az Anyaországi Régió Ifjúsági Tagozatát vezettem, amikor még Csoóri Sándor volt az elnök. Czine Mihály volt Chrudinák Alajossal együtt az elnökség tagja, akik nagyon szívélyesen fogadtak; Csoóri Sándor a szárnyai alá vett, elolvasta írásaimat, tanácsokkal látott el, biztatott, és mindig adott az új köteteiből. Kurucz Gyula írónak és kultúrdiplomatának, az Anyaországi Régió aktív irányítójának a segítségével ifjúsági programokat szerveztünk. Nagyon egyenes, becsületes és jó ember volt, sajnos korán elment. Itt ismertem meg Fekete Gyulát is és a nyugati, tengerentúli tagozat jeles tagjait, akik külföldön élő családtagjaim mellett hozzájárultak ahhoz, hogy emigrációkutató lettem. A rendszerváltozás idején csöppentem bele a Sárospataki Nyári Anyanyelvi Kollégium munkájába, ahol az öregdiákok találkozóit és 2000-ben az utolsó anyanyelvi kollégiumot szerveztem olyan nyugati fiatalok számára, akik már a második vagy harmadik nemzedékből származtak. Nyugat-Európából és a tengerentúlról érkeztek a fiatalok. E rendezvények motorja Újszászy Kálmán volt, Sárospatak egyik meghatározó személyisége, akit már öregkorában ismertem meg. Évekig tagja voltam a Történelmi Családok Egyesülete elnökségének, és az alapítástól, 1994-től kulturális programokat szerveztem, irodalmi és történelmi előadásokat tartottam. Olyan családok tagjai találtak egymásra, akik a kommunizmus ideje alatt hasonló élethelyzetet kellett, hogy átéljenek, így aztán a húszas éveink elején összebarátkoztunk családi és egyéb kapcsolatokon keresztül is.

[[paginate]]

Mára ez az egyesület is lezüllött, beférkőztek a liberális elemek, és szétzilálták ezt a rendszerváltás után jelentős civil szervezetet. Életem húszas éveiben a Konzervatív Fiatalok Klubjának elnökségében is tevékenykedtem, ahol szintén közösségépítő kulturális tevékenységet végeztem, esteket és közéleti akciókat szerveztünk. Pezsgő élete volt a nemzedékünknek a rendszerváltás utáni időszakban, a ’90-es években, mert akkor még volt értelme: érdekes emberekkel színvonalas programokat hoztunk létre. Bontogattuk a közéleti szárnyainkat, amelyeket aztán rendesen visszanyesett az előző nemzedék, és évekre megszűnt nemcsak a szárnyalásunk, de továbblépni is nehezen tudtunk. Ők nem akarták, hogy mi utánuk következzünk, még ma sem akarják, végtelenül rosszindulatú és többféle meghasonlásaik  miatt sérült ez a generáció. Aztán – kihagyva a nem illeszkedő személyeket – mindent újraépítettem: új szervezeteket hoztam létre, új emberekkel, mert a közösségépítés és a nemzeti gondolkodás fontos számomra. Mára pedig éppen a mi nemzedékünk tűnt el szem elől. Eltüntették a generációnkat! Olyanok vagyunk, mint „az elveszett nemzedék”, ahogyan Gertrude Stein hívta Scott Fitzgeraldékat (például John Dos Passost, Ezra Poundot stb.). Útban voltunk az akkor hatvanasok számára, akik nem akartak minket támogatni, mert a saját pecsenyéjüket sütögették; ez az ún. rendszerváltó nemzedék még mindig aktív, betegen, öregen és agresszívan foglalja a helyeket a tudományos életben ugyanúgy, mint a közéletben. Mi dolgoztunk, ahol és ahogyan tudtunk, ők pedig felhasználták a munkánk eredményét, s így süllyedt el a nemzedékem. Így süllyedtünk el!

Többféle szellemi közösségben is jelen voltam, az egyik ilyen volt több mint tíz éven keresztül az a Vitakör, amelyet én inkább önképzőkörnek nevezek. Piarista szervezésben jött létre, egy idős fizikus vezetésével. Olyan szerveződés volt ez, amely az egykori miniszterelnök, Teleki Pál által meghatározott Munkaközösségként fennmaradt piarista önképzőkörként működött; módszertana megmaradt a politikus halála után is, majd a rendszerváltás után, 1991-ben újraindult. Itt olvastunk, vitatkoztunk, képeztük magunkat egy szellemi vezető segítségével. A Vitakörben mindenki saját vérmérséklete és szorgalma alapján tanulhatott, s ehhez minden segítséget megkapott. Kéthetente napirenden volt egy téma, amelyhez megkaptuk pró és kontra a cikkeket és tanulmányokat, mint ahogy könyveket is adtak a kezünkbe, de az mindenkinek a saját lelkiismeretétől függött, hogy elolvassa-e, vagy sem. Nem illett felkészületlenül megjelenni. Olvasással tudatosan és tervszerűen fejleszthettük a személyiségünket, világlátásunkat és a jellemünket. A szakcikkek és tanulmányok mellett nagy mennyiségben szépirodalmat is olvastunk. A klasszikusok gondos végig olvasása segítséget nyújthat különféle élethelyzetekben, ha ugyanis ismerünk bizonyos viselkedési és reakcióformákat, azok különféle korokban megmutatják, miként őrizhetjük meg az emberi méltóságunkat, így mindenféle kísértést és bántást távol tudunk tartani magunktól. Komoly nyugati, angol, német és francia nyelvű szaklapokat is járattak számunkra a külföldön élő idős, egykori piarista cserkészek, akik régen a Teleki Pál Munkaközösségben dolgoztak. Közös rendezvényeken előre feldolgoztuk, lefordítottuk és szemelvényeztük a külföldi lapokat, dr. Lukács Gyula szervezésében, dr. Cserenyey Géza és dr. Csicsery-Rónay István segítségével.

[[paginate]]

„Nagy olvasó” hírében állok a saját közegemben, több ezer könyvem van, amit nem hencegésből állítok. Egész eddigi életemben olvastam, átolvastam jó és rossz éveket, évtizedeket, mert számomra ez fontosabb minden másnál. Inspirál és frissen tart: nemcsak szépirodalmat olvasok, hanem szakirodalmat és „lelki”, önismereti könyveket is. Középiskolás koromban már azt is olvastam, amit a felnőttek letettek, de nekem még nem ajánlották. Egészen kiskoromban édesanyám szerettette meg velem az olvasást, aki haláláig falta a betűket. Megörököltem féltve őrzött könyveit, ami időutazás az életemben, mert ezeken nőttem fel. Gyermekkoromban tudatosan kereste és meg is találta azokat a meséket, amelyek felkeltették az érdeklődésemet, majd ifjúsági regényeket kaptam. Nagyon szerettem Fekete István munkáit. Még a szocialista rendszer idején középiskolai irodalomtanárnőm beszélt annak idején A minőség forradalma című műről, és az idő tájt kezdett foglalkoztatni Németh László. Ezután következett a népi írókat olvasó korszakom. Tamási Áron munkássága meghatározó volt számomra, elemző írásaim is születtek róla ezekben az években.

Több olyan történelmi személy került az életem sodrába, akik alakítottak rajtam, a fölfogásomon, világlátásomon, magyarságképemen. Ezek a személyek valahogy mind a diktatúra elől külföldre menekült (emigrált) gondolkodók és alkotók voltak. Több kimaradt közülük az emigrációval foglalkozó könyvemből, pedig sok mindent rám bíztak, hogy írjam meg. Ehhez dokumentumokat is adtak, amelyek még feldolgozásra várnak. Nagy korszak volt ez, mikor az emigráció még élő szellemi embereivel ismerkedhettem meg, s ezzel a ’90-es években új irány kezdődött az életemben. Kihelyeztem a fókuszt a marxista emlőkön nevelkedett egyetemi iránytól és egyetemi emberek világától messzebbre. Olyan helyekre, ahol magyar professzorok éltek és alkottak, de szabadon, és nem kellett egzisztenciális okból igazolniuk a diktatúra szellemiségét, mert nem arra alapozták a munkásságukat. Kerestem a találkozási alkalmakat; sokan jöttek Magyarországra, de sokat utaztam is, mert voltak, akik nem kívánkoztak olyan országba, ahol a tudomány berkein belül (is) tovább élt a diktatúra szélsőbaloldali világa. Elkezdtem a nyugat-európai és tengerentúli magyar világ szellemi termékeit olvasni, és külföldi magánkönyvtárak polcain kutattam.

[[paginate]]

Szeretném azt hinni, hogy sokunk számára ugyanazt, vagy valami hasonlót jelent a kultúra és a műveltség fogalma, mint amit elődeink számára. Itt és most nem definiálom a fogalmakat, de mára egyre kevesebb szó esik a kultúráról és a műveltségről, manapság több minden helyettesíti a lelkesedést, a küzdést és az összetartást. Talán a nemzeti összetartozás érzését szeretné pótolni a maga szintjén a foci is. Haszonért külföldi csatornákról átültették azokat a televíziós műsorokat, amelyekből fiatal fiúk és lányok életébe kaphatunk naponta bepillantást, vagy tehetség híján versenyezhetnek egymással. Megdöbbentő az ilyen műsorokból áradó szellemtelenség és a dologtalanság. Képzetlen vagy alulképzett fiatalok nagy pénzeket keresnek azzal, hogy előre megírt primitív történetekhez adják az arcukat. Honnan kerültek elő ilyen nagy számban ezek a tehetségtelen, ingyenélő emberek? Nem hiszem el, hogy ilyen huszonévesekre van szüksége a társadalomnak, hogy ez az ország-világnak közvetítendő morális életüzenet. Félő, hogy ezek a műsorok olyan mindenen átgázoló magatartási normákat terjesztenek, amelyektől megállíthatatlanná válik a szellemi és lelki züllés. Ezután általánossá válik az elégedetlenség, az ismeretek nélküli okoskodás. Jobban kellene vigyáznunk emberi és nemzeti értékeinkre: az ifjúságra, valódi hagyományainkra, történelmünkre, mert nem lehet a magyarság és az emberiség ügyét tehetségtelen, lezüllött emberekkel képviselni. Elképzelhető, hogy ez már annak a váltásnak a része, amely a jelenben végbemegy.

Nem írtam le olyat, amivel nem értettem, vagy utólag nem értek egyet. Szerencsémre nyugodt lehetek, egyetlen főnököm van, aki felügyeli a lelkiismeretemet, és a belső hangom is mindenben segít. Nem írtam le olyat, amit ne vállalhatnék, pedig volt két olyan alkalom az életemben, amikor kellett volna. Emiatt egyszer kikerültem az állásomból, egyszer pedig visszaminősítettek vezetőből beosztottá, de vállaltam, mert mindig tudtam, hol vannak a határaim. Pár éve Horizontmentés címen egy szerkesztővel össze kellett állítanom az elmúlt tíz esztendőben elkövetett nagyobb tanulmányaimat és esszéimet. Ekkor láttam, illetve újraolvastam önmagamat, és nem változott az értékrendem, a véleményem sem. A lelki és szellemi hűség lemondással jár, minden korban eszményeink elárulása az, amivel elismeréshez és anyagi haszonhoz lehet jutni. Azok az alapértékek, amelyekhez az életet igazítjuk, a hűség nehéz feladatát rótták ránk. Hiszem és vallom, hogy alkotni csak az tud, akit a jóság, a szépség és a szeretet vezérel. Aki szereti az igazságot, az nem tűri el a hazug dolgokat, aki a jót tartja szem előtt, az nem fogadja el a rosszat, és aki képes gyönyörködni a szépben, annak visszataszító minden hamisság, utánzat vagy giccs. Tudomány és művészet nem létezik erkölcs és morális helytállás nélkül. Egy óriási veszély leselkedik mindazokra, akik a fönti elvek alapján kívánnak élni: az elért szellemi-erkölcsi célkitűzések nem minden esetben kedveznek az emberi kapcsolatoknak, ugyanis az irigység a legszentebb emberi viszonyokat is lerombolja. Aki az életből kicsit többet látott, vagyis nem csak a fizikai kényelem fontos a számára, az tudhatja, milyen törékeny az élet. Az emlékeinket is meg kell teremtenünk. Minden, amit megírtam, tanúságtétel jó és rossz élethelyzetekről, kiúttalan kiutakról, magáról az életről: az isteni gondviselésről.

Jó volt a ’90-es évek végén egy időre bekapcsolódni a Lyukasóra folyóirat munkájába, akkor ezt érdekesnek éreztem. Írásokat adhattunk le a szerkesztőségbe, amelyeket néhányunktól el is fogadtak. Be kell vallanom, hogy a Gyermektelen írók a diktatúra idején című könyvem megírásához nagyban hozzájárultak azok az egykori írók és özvegyeik, akik őszintén megválaszolták a rendszerről és egyéni sorsukról feltett kérdéseimet, majd rendelkezésemre bocsátották azokat a kutatási anyagokat, amelyek segítségül szolgáltak az alkotói szociológiával foglalkozó kutatómunkámhoz. 

[[paginate]]

Drámai erejű volt Polcz Alaine Asszony a fronton című regénye, amelyet irodalomtanárként a megjelenés évében kötelező olvasmányként jelöltem meg egyik érettségiző osztályom számára. Az elemző óra előtt arról beszélgettem az írónővel, hogyan tanítsam a regényét, illetve annak mondanivalóját; és akkor a teraszán nekem adta a témát, amiből megszületett a könyvem. Ennek egy fejezetét elvittem jó tanácsért, jóváhagyásért, biztatásért, hiszen kettőjük életéről is szólt. Sorsszerűen alakult, hogy több segítő állt mellém, és új közösség alakult a téma mentén. Elkezdtem azzal foglalkozni, hogy egy jelentős alkotói csoport tudatosan miért nem vállalt utódokat a diktatúra idején.

Németh László az egyik példaképem, ám hozzáteszem, hogy az 1956 előtti... Az ő segítségével vettük észre, hogy a 18. századra váltunk gyarmattá, míg a 17. század közepén már egy évszázados korlátja volt az önmagát kormányzó erdélyi államéletnek. De még ennél is tovább ment Németh, aki azt mondta, hogy a 18. század abszolutizmusában az erdélyi kormányzó rendnek nem volt többé helye, kiveszett, mint a fauna, melynek elmúltak a létfeltételei, a túlélő családok átalakultak, farkasfogukat elvetették, s füvet legelnek, amit Bethlen Miklós című tanulmányában fejt ki.

A mai iskolarendszer és a szülők megölik a gyermekben a gyermeket. Ez a véleményem, amióta tanítottam, ugyanis mostani világunk egyik borzalmas velejárója, hogy a szülők többsége elveszi a gyermekei gyerekkorát. Nem „csak” a jóindulatot és a világra való rácsodálkozást, hanem egészen korán mást is. Amikor megtanul beszélni, már szülői és nevelői tiltások veszik körül: „Nem szabad!”, „Ne csináld!”, „Ne mondd!”, „Ne gondold!” stb., és ezzel együtt belekódolják a félelmet, a gyanakvást, sőt a bizalmatlanságot a saját gyerekükbe, mert a jelszavak és fegyelmező kifejezések szintjén élnek. Csak tiltanak! Ez azzal egészül ki, hogy már óvodáskorban, aztán alsó tagozatban megjelenik az ünnepek alkalmával a legújabb kori propaganda – ahhoz hasonlóan, mint a szocializmus idején, csak most más előjellel. A szüleik, akik tényleg a Kádár-rendszerben szocializálódtak, mindent megvalósítanak, ami náluk kimaradt. „Polgári” stílusban, mesterséges módon, hatalmas karriervágy kódolásával beíratják balett- és vívásórákra, színitanodába, lovagolni, egyéb különórákra, és sok pénzért hozzák-viszik különféle foglalkozásokra. A szülők beprogramozzák a gyerekeiket, és előkészítik a modern kori jelszavak szerinti életre. Koravén kamaszok lesznek, már alig örülnek valaminek, csak a materiális dolgoknak, de azoknak sem sokáig. A magánfoglalkozásokon idomítóik már nemcsak számukra, hanem a szüleiknek is megmondják, sőt előírják, hogy mi jó nekik. Így válnak gyermekké a szülők is. Mindazt átélik a gyerekeikkel együtt, ami kimaradt az életükből, és már középosztálybeliként úgy gondolják, minden jár a gyerekeiknek. Közben a lényeg vész el: a szellemi és lelki értékátadás, az önfeledt gyerekkor, eközben csak egymást majmolják.

[[paginate]]

Megszűnik az önálló gondolkodás lehetősége, csordaszelleműekké válnak, mert ami a szomszéd vállalkozó kislányának jó, az „a mi Daniellánknak is kell”. A kommerszidiotizmus tombolása és az iskolázott butaság (tanult tehetetlenség) az elmúlt években hatalmas méreteket öltött. Emiatt gyermek módjára, infantilisan kell viselkedniük a felnőtteknek is; örömujjongással ünneplik a zsarnoki munka világát, majd a haszontalan vagy kis teljesítményű tevékenységért irreális módon hálálkodnak. Mindennek alapja a végtelen materializmus, vagyis az anyag valóságába züllesztik a gyermeki bizalmat. Rosszról, hibáról vagy bűnről sehol sem eshet szó, ugyanis minden tökéletes, és aki nem hisz benne, azt nagyon hamar eltávolítják, megbízhatatlannak minősítve látszat-pozitív világukban. Felnőttkorukra ezek a gyerekek irányítható fogyasztókká kell, hogy váljanak. Emiatt kötelezővé válik a rendszer fegyvereivel fellépni a hiteles személyiségek ellen. A gyermeki bizalmat kihasználva a hit helyett teljesítménykényszeres materialistákat nevelnek, akik mélyebb ismeretek nélkül mindenféle félreértelmezett álkeleti tanokba menekülnek.

Mára végérvényesen elérkezett a nyugat alkonya. Egy évszázada annak, amikor egy pedáns történelemtanár befejezte a művét, amely aztán pár év múlva megjelent. Ez a könyv a 20. század egyik meghatározó alkotásává vált, címe A Nyugat alkonya. A szerző, Oswald Spengler világhírű műve címében szereplő „alkony” kifejezés az elmúlt évszázad után most még valóságosabb. A világ több mint fél évezrede a Nyugat uralma alá került. A civilizációkutatókon kívül egyre többen ki merik mondani, hogy a Nyugat létszerveződési módja zsákutcának bizonyult, a saját csapdájába esett. (Az úgymond nyugatias létezési mód a fizikai egzisztálás szintjére süllyeszti a szolgáltatóiparba távozó magyar fiatalokat.) Az élvezetek kielégítésére szolgáló anyagtömeg és az abból keletkező hulladékmennyiség folyamatos növelése ökológiai válságot okozott, s szétzilálta az ember belső természetét: a lelki, szellemi és erkölcsi összetevőket. Kelettel szemben a Nyugat még gócpontjaiban sem volt egységes birodalomszemléletű, mert történelmi koronként egy-egy nyugati bankár- és kereskedőnemzet (klán) irányította a világhatalmi törekvéseket, amely mindent az érdekkörük alá rendelt. Nagy kérdés, mi lesz Spanyolország, Franciaország, Portugália, Hollandia, Nagy-Britannia és Amerika után a „hetedik birodalom”. Lehetséges, hogy egy nem nyugati, hanem sikeresen nyugatiasodó keleti nemzet, mint Kína? Ez talán már be is következett... Ahogy az is lehetséges, hogy nem lesz hetedik birodalom, mert a jelenleg tomboló globális (biológiai!) háború mindennek véget vet. Ezt csak azzal lehetne elkerülni, ha egy „százéves háború” helyett „százéves béke” következne, afféle nemzetállamok közötti egyezségrendszer, megalapozva egy békés világ feltételeit. Ehelyett megfertőzték a mesterséges Covid-vírussal az egész világot, hogy az emberi kisközösségek áldozatul essenek, ám azóta újabbak jöttek létre, több esetben épp a világjárvány hatására, ami némi optimizmusra ad okot, hiszen azóta is léteznek, működnek és önszerveződnek.

Arday Géza