Pünkösd előtt, Pünkösd után

Füstös volt az ég és zajongtak kinn az utcán.
Egymásnak feszült a megfáradt tömeg,
Jeruzsálem kövét koptatták mind,
és volt, ki a templomtéren láthatta meg,

amint az égből alá szállt a láng,
s fénylőn zúgott a kora nyári ég.
S ők egy csöndes szobába zárva várták
Jézus megfejthetetlen ígéretét.

Majd a zárt ajtókon át a zúgás mind erősödött
és fények lobbantak a nyitott ablakon.
Egymásra néztek és ennyi elég:
ki süket volt, hallott, s láttak világtalan vakon.

A térre szaladtak, szinte szálltak,
hullámzott kint a sokaság.
s szaladtak, vitték szerteszét a hírt,
mint égig érő fából megy százfelé az ág.

      *

Merre bolyong már merre is jár most
a Pünkösd utáni oly felhevült tömeg?
Botorkálva keressük templomok kövén:
a szívünket még mily szó hasítja meg.

S a növekvő csöndben a borongó égen át
halkul már a zúgás, s a láng is megfakul.
Elveszítettük volna a fények titkait
zarándok utunkon megállva valahol?

Ó adja az ég, hogy kérni merjük újra,
és várjuk még egyre szüntelen reménnyel,
hogy eljöjjön és velünk is maradjon
minden zengő nappal és minden áldott éjjel,

a Lélek csöndes záloga, mi szebb
és fontosabb, mint utunkon bármi más,
s bennünk e kietlen, üres kis szoba
templom lesz újra. Égi áldomás.