Ma nem zavarlak

Uram, látod, ma nem zavarlak,
csak nézlek innen csendesen,
kis, ólmeleg szobámba bújva
a hálakönnyem nyeldesem.

Karját a tél felém kitárta,
és hópihékkel jött az est,
de most, közelséged varázsa
köröttem mindent nyárra fest.

Amíg én nézlek vak szemekkel
s ünneplek még kicsit Veled,
negyvenhét évem homlokára
adventi fényedet veted.

Retyezát

Vidék, amit feledni nem tudok,
a végtelenbe nyúl a sziklafal,
e táj csodája hív ma, felbuzog,
akár a fény, e régi, tiszta dal.

Körül megannyi tarka vadvirág
az illatát belém lehelgeti,
piros, fehérek, esti vad lilák,
a völgy ölén se száma, sem szeri.

De felfelé vezet tovább utam,
kövek között döcögve könny pereg,
amíg a köd hegyek fokán suhan,
magam fölé, előre görnyedek.

A csúcson Isten egyre rázogat,
belátni reszkető magányomat.

Permet

Szememben fénye ég a holdnak,
köröttem éji fergeteg,
míg fodrozódnak és csapódnak
arcomba hűvös permetek.

Amott a tornyok még a téli
kucsmájukban feszítenek,
de már az új tavaszt reméli
szívem, az óriás gyerek.

A tér, az utcák furcsa némák,
a csend mögöttit kémlelem,
s Te kézen fogsz és úgy kísérsz át
e röpke földi életen.