Ravasz Boriska dolgozatát 1935-ben adták ki Budapesten, a dolgozatot a Magyar Királyi Pázmány Péter Egyetemen védte meg, ahol korábban, 1932-ben latin-történelem szakos tanári oklevelet szerzett. Dolgozatának címe  „A magyar állam és a protestántizmus Mária Terézia uralkodásának második felében (1760-1780)” doktori témavezetője Szekfű Gyula volt. A tanulmány puhakötésben 1935-ben jelent meg Budapesten a Sylvester Irodalmi és Nyomdai Műintézet kiadásában.[1] Ravasz Boriska témaválasztása tükrözi családi indíttatását is, Ravasz László gyermekeként nem tekinthető meglepőnek a protestáns vallás történetének kutatása. Boriskára bizonyára nagy hatással volt, hogy a református püspök leánya. Ravasz László mellett[2] az egyetemen őt oktató mesterek is hatással voltak tudományos szemléletére. Az egyetemen Szekfű Gyula, Domanovszky Sándor, Szentpétery Imre, Hajnal István professzorokat hallgatta. Szentpétery Imre akadémikus, történész volt, aki munkássága során elsősorban oklevéltani kutatásokkal és forráskiadásokkal, Hajnal István pedig források felkutatásával és az összehasonlító írástörténet problémáival, társadalomfejlődéssel foglalkozott. Domanovszky Sándor a párizsi béketárgyalások delegációjának tagja volt a tragikus trianoni békediktátum megkötésekor. Agrártörténettel foglalkozott, valamint a középkori magyar forrássok elemzésével.

Feltehetőleg a legnagyobb hatással Ravasz Boriskára a Horthy korszak egyik fő ideológusa, Szekfű Gyula professzor lehetett, akinél dolgozatát írta.[3] Szekfűvel levelezést is folytatott a bécsi ösztöndíja idején.[4]

[[paginate]]

Huszár Tibor 1992-ben több olyan levelet is közölt a Valóságban[5], amelyek a disszertációt említik. A levelekben dicsérő és elismerő hangon szól Boriska készülő munkájáról, értékesnek és hiánypótlónak nevezi azt.[6] Szekfű Gyula a kor legelismertebb történészeként Ravasz Lászlót még Boriska tanulmányi évei előtti időszakból ismerte. Boriska témavezetői választása valószínűséggel ezzel is magyarázható, ahogyan az egymás iránti tisztelet is, mely levelezésük hangvételéből ki is derül. Boriska kutatási témája levéltári források feltárását igényelte, Szekfű ebben segítségére lehetett, mivel jó kapcsolatokat ápolt a bécsi levéltárakkal. Ravasz Boriska Mária Terézia uralkodásának húsz évét tárja fel, casuistikai leírásokat közöl és értékel. Disszertációja ugyanakkor túlmutat a levéltári kutatói munka tömörítésén, történészi igényű tudományos elemzéseket végez. Olyan esetek feltárására vállalkozik, amelyek a modern egyháztörténetkutatók számára is forrásértékűek, ezt azzal az egyszerű ténnyel tudjuk igazolni, hogy Ravasz Boriska dolgozatára mai napig hivatkoznak egyháztörténészek. Rövid ismertetőnkben Ravasz Boriska disszertációjának összefoglalására törekszünk azzal a nem titkolt céllal, hogy Ravasz Boriska tudományos elismerését szolgáljuk.

[[paginate]]

      
         ^{Ravasz Boriska disszertációjának fedőlapja, 1935.               Ravasz Boriska dolgozatának tartalomjegyzéke}    

I. A dolgozat szerkezete

Ravasz Boriska dolgozata szabályos doktori értekezés, 111 oldalból áll és 591 forrásértékű lábjegyzetből áll, hat alfejezetre oszlik. Az értekezés két fő részre tagolódik. Az első része a dolgozatnak a királynő személyiségének uralkodói vonásaira fókuszál, a kor szellemiségének római katolikus karakterét érzékelteti – protestáns kritikai megjegyzések nélkül – Ravasz Boriska a királynőt segítő intézmények és hivatalok forrásértékű bemutatására vállalkozik, külön kiemelve a királynő vallásügyi tanácsadóinak körét. Ebben a részben  kerül sor az államtanács és a tanácsnokok bemutatására, valamint a magyar királyi kancellária, az agensek, a  helytartótanács és a vallásügyi bizottság bemutatásra. A disszertáció második része a protestáns vallásúak jogi eseteit és panaszait mutatja be három nagyobb témakör köré csoportosulva: szabad vallásgyakorlat és a templomok helyzete; az ellenállási kísérletek és a megtorló intézkedések; végül esetlírások és vegyes házasságokkal kapcsolatos problémák. A dolgozat utolsó rövid összefoglaló fejezete szabályos tézisfüzetnek tekinthető, amelyben a dolgozat írója röviden összefoglalja kutatási eredményeit és azok hasznosságát. A bibliográfiai jegyzékben általános történeti munkákat találhatunk, protestáns vallásügyi tanulmányokat és gazdag levéltári forrásokat, latin és német nyelven írt szakirodalmat. Ravasz Boriska három levéltár anyagait dolgozta fel: a budapesti Országos Levéltárét, a Dunamelléki Református Egyházkerület Levéltáráét, valamint a bécsi Haus-, Hof- und Staatsarchiv Staatsrath aktáit és a Kabinetsarchiv protocollumait.

Ravasz Boriska munkája vallástörténeti, jogtörténeti, közigazgatástörténeti, levéltári, büntetőjogi, polgári és családjogi szempontból is értékes, ismertetésünkkor érdemes a részletekbe is elmélyednünk. Miközben újra olvastam ezeket az oldalakat megfogalmazódott bennem, hogy micsoda veszteség, hogy karrierjét kerékbe törték a 20. századi kommunista elnyomók, számos értékes publikációtól fosztottak meg bennünket.

[[paginate]]

II. A disszertáció első részének összegzése

a. Az uralkodónő személyéről

A dolgozat az uralkodónő jellemábrázolásával indul és ennek tükrében hivatkozik a vallásügyi intézkedések értelmezésére is. Mária Terézia uralkodásában a kor szellemének megfelelően a többségi római katolikus vallás birodalmi megerősítésének törekvését, igaz nem erőszakos törekvését véli felismerni Ravasz Boriska. Mária Teréziát istenfélő államvezetőnek tekintette, aki e jellemvonást  uralkodói döntéseiben is mutatja. Ravasz Boriska jól érzékeli, hogy a császárnő hatalmát Istenhitéből vezeti le, mert kizárólag Istenre bízza magát döntéseiben, a keresztyén erények nagymértékben érvényesülnek uralkodói minőségében. „Erős meggyőződése, hogy minden jó Istentől származik, mint minden kegyelem forrásától – s hogy Isten ritkán áldja meg azokat, akikben nincs istenfélelem és vallásos hit. Császári méltóságában és uralkodói gondjaiban egyedül Istenre bízza magát, azt vallván: Ha az ember nem engedelmeskedik Istennek, nem is áldatik meg.  Ezért írja emlékirataiban, hogy kéri Istent, szabadítsa őt meg minden öncélúságtól és más ilyen érzésektől /…/. A jámborság által remélheti az uralkodó Isten áldását.”[7] Ravasz Boriska ábrázolásából egy vallásos, józan az állam érdekét az egyháznál előrébb helyezni tudó, fegyelmezett és az egyházzal szemben is szigorú intézkedéseket bátran meghozó uralkodóra ismerhetünk. Ha vallási ügyekben kemény döntést hozott a hite segítette a jó döntés meghozatalában. Mária Terézia egyik leghatározottabb korlátozó intézkedése a jezsuita rend feloszlatása volt 1773-ban, mivel a rend az egyház hatalmát az állammal szemben hirdette, nem tűrhette el. Az egyház az állam felett nem rendelkezhet. A nem katolikus vallásúakkal szemben is érzékelhető a határozottság. egytelen igaz vallást ismert a római katolikust.[8] Az új vallásokra a birodalmat gyengítő elemekként tekintett. Magyarországon a protestáns hit elterjedésével gyökeresen ellentétbe került fiának ezen a téren vele ellenkező, megengedő felfogásával. Józsefnek a vallásszabadság volt az alapelve, mivel szerinte a különböző vallás csak akkor okozhat kárt a birodalomnak, ha az fanatizmussal és széthúzással párosul, ami viszont csak akkor kerülhető el, ha a különböző vallásúakkal egyenlőségi elven bánnak. Mária Terézia vallási toleranciájának hiányát fiával szemben Ravasz Boriska azzal magyarázza, hogy az uralkodónő a barokk kor embereként  a felvilágosodás eszméivel nehezebben tudott megbarátkozni, konzervatív szellemisége számos esetben tiltakozott a számára túlzónak tekintett szabadszelleműséggel szemben, enyhülni csak uralkodása későbbi szakaszában fog, a császárnő sajátos „női” humanizmussal uralkodott.

[[paginate]]

„Így Mária Terézia törés nélkül, harmonikusan fejlődött a barokk szellemből a humanisztikus felvilágosodás felé – természetesen ahhoz, hogy felvilágosodott legyen, nem futotta az idő s túlságosan erős volt  a múlt. Ezek a tiszta humanisztikus ideák nagyon távol állottak  Voltaire bomlasztó cinizmusától, amelyet a mélyen vallásos királynő sohasem  tudott megérteni és elismerni. Nem szerette az iróniát, a gúnyolódást, nem tartotta összeegyeztethetőnek a felebaráti szeretettel.”[9] A felvilágosodás filozófusai elszakadtak a pozitív vallástól, valójában veszélyesnek is tartotta őket: „filozófiájuk a kifinomult önszeretet; csapások és szerencsétlenségek idején pedig hamar összetörnek. És mindez azért, mert hiányzik az igazi alap, amire  lehet életet építeni: a vallás.”[10]

Uralkodásának második felében szelídebb és barátságosabb magatartást is mutat a más vallásúakkal szemben, néhány nem katolikusok ügyét már kedvezőbben intézett, a vallásügyek körül a nagy feszültségek is lazulnak, ebben pedig nagy része volt a királynő tanácsadói testületének. Az enyhülésének okai összetettek, a kor szelleme is előidézte és a protestantizmus is kifáradást mutatott, belülről erőtlenedett, továbbá a császárnő is felismerte a protestáns vallásúak pozitív hasznát a birodalom egészére, de korlátokkal adott további teret. „Gyakorlatban így jelentkezett a dolog: a vegyesházasság és a betelepülő kézművesek révén sokat nyert a katolikus egyház: vegyesházasság kötését csak úgy engedélyezi, ha a gyermekek a katolikus vallást követik. Az országba csak katolikus kézművesek, iparosok, munkások telepedhettek le, protestánsok csak a legutolsó esetben, a katolikus települőknek néhány évre elengedi a királynő az adót. A másik mód a katholikus vallás előbbrevitelére a protestánsok lassú és céltudatos háttérbeszorítása a közhivataloknál!”[11] A királynő templomépítés engedélyezésekor elrendelte ugyanazon helyen római katolikus templom építését is a lélekszámtól függetlenül, a kényes kérdéseket gyakran végezetlenül hagyta, hogy a protestánsok ne erősödjenek meg, a protestáns főúri családok tagjait magához rendelte előnyös házasságokkal megnyerte őket, uralkodása első felében még erőszakos tetteket is igénybe vett, ezeket a rendeleteke enyhíteni kezdte a tanácsosok befolyása. Ravasz Boriska tárgyilagosan zárja az uralkodóról szóló alfejezetet, miszerint az uralkodó belső vallásossága a valóságban külső befolyás alá került a tanácsosok racionálisabb szabadelvű eszméi révén: „ösztönös és ihletett katolizáló iránya, megütközve és elkeseredve találkozik a deista államtanácsosok racionalista felfogásával a politikai érdek fókuszában; s ez a találkozás adja azt a szemszöget, amelyből nézték és intézték évtizedeken át a protestánsok életét.”[12]

[[paginate]]

b. Az államtanács

A dolgozat talán legerőteljesebb tudományos értékű része az államtanács és a tanácsosok mechanizmusát bemutató fejezete. Ravasz Boriska azon túlmenően, hogy a hivatali ügymenet struktúráját tényszerű pontossággal ismerteti a királynő főtanácsosainak javaslataiból kiolvasható jellemvonására is éles szemmel felfigyel és rövid személyiségrajzokat közöl. Érezhető Boriska irodalmias stílusa, ami közel sem túlzó, vagy patetikus, inkább filozofikus.

Mária Terézia 1760-ban hozta létre az államtanácsot, ahol a legfőbb ügyeket tárgyalták, végrehajtó hatalmat nem gyakorolt, csak a véleményezés és tanácsadás jogával rendelkezett. Az államtanácsnak hét tagja volt. Ravasz Boriska kitér a tagok bemutatására és néhány fontosabb ügyet is bemutat elsősorban levéltári forrásokra hagyatkozva. A tanácsnokok közül Wenzel Kaunitz személyére tér ki bővebben, aki a királynő legbefolyásosabb tanácsadója volt. Kaunitz számító és ügyes diplomata volt, szabadgondolkodó, Voltaire és az enciklopédisták nagy hatással voltak szemléletére, a francia egyházellenes eszmék hatottak rá, vallási ügyekben szabadon és cinikusan gondolkodott. Ravasz Boriska kiemeli, hogy ő volt az a tanácsos, aki 1767-1768-ben javasolta a vegyesházasságok esetében, hogy a gyermekek a szülők neme szerint kövessék a vallást, mivel helytelennek találta a klérus szándékát, hogy eltöröljék a vegyesházasságokat. Ravasz Boriska a protestáns ügyek szempontjából is kitér rá, bár Kaunitz nem vallásügyi kérdésekben volt mérvadó, kiemeli, hogy racionális véleményével a protestáns vallást gyakorlók elleni megszorító intézkedésektől távol szerette volna tartani  a királynőt.  A katolikus vallástól és egyháztól való távolodása, a protestánsokat annyiban tudta segíteni, hogy tanácsai a méltányosság és a pragmatista haszonelvűség szellemében a protestánsok kirekesztettségét tudta lazítani. Ezeket Ravasz Boriska összegezi is. Votumaival nem  erősítette  „akatolikusokat”, inkább az a katolikusok javára döntött, amikor  szabad belátása és politikai gondolkodása ezt indokolta. Például felvetette egy protestáns egyetem felállítását Erdélyben, hogy az ifjak révén ne vándoroljon ki a pénz az országból.[13] Mária Terézia Kaunitz tanácsait ismerte, de nem minden döntésében követte azokat, ítélkezésének lágyulására voltak inkább hatással Kaunitz votumai.

Karl Friedrich Hatzfeldre is kitér Ravasz Boriska, aki a barokk koncepció kiváló képviselője volt a tanácsban. Ravasz Boriska őt gondos, körültekintő tanácsnoknak írja le, akiből hiányzik Kaunitz fölényes eleganciája, megemlíti, hogy a protestantizmus szempontjából pozitív érdemei voltak. „A helytartótanács ádáz és kemény büntetéseket kívánó felterjesztései nem tévesztik meg őt: mindig talál valami homályos, bizonytalan pontot s ilyenkor az eset teljes, és részletes ismertetését kéri a helytartótanácstól, mert addig nem véleményezhet, amíg az eset tiszta képe előtte nem áll. Hazfeld körültekintő lelkiismeretességének köszönhető, hogy a helytartótanács által sok jogtalanul elvett templom és megtiltott szabad vallásgyakorlat ügye közül néhány kedvező, vagy legalábbis kielégítő kiegyezést nyer.”[14]

[[paginate]]

Az igazságos és méltányos Hatzfeld mellett éles ellentétben áll Georg Adam von Starhemberg főudvarmester, államminiszter, az ő tanácsai kizárólag az államérdek elve alapján fogalmazódtak meg, igaz ennek egyenes következménye, hogy a protestáns betelepüléseket nem tartja károsnak, mivel a protestáns felekezetűek dolgosabbak, ügyesebbek és találékonyak. Döntésében az adott kor haszonelvű szemlélete érvényesül.

A tanácsnokok között akadtak kimondottan protestánsellenes votumokat megfogalmazók is, az egyik ilyen Henrich Blümegen gróf, aki például a katolikus körmeneten való részvételét a nemkatolikusoknak kötelezővé tette, szigorú büntetést róva azokra, akik nem teszik azt meg.[15] Blümegen kimagasló számban protestánsok életét megnehezítő tanácsot adott, sokszor az ügyek lassítása és döntések elodázása a fő tanácsa, ezzel helyi szinten az ügyek megoldását remélő protestánsok életét megnehezítette, megkeserítette. Ezzel a módszerrel a római katolikus vallás hatalmát erősítette, s pontosan ez is volt vele a szándéka. Blümegen „akatholikusok” esetében az ügyet visszautalja a helybeli katolikus papnak kivizsgálási céllal, ezzel természetesen esélyt adva az ügy római katolikus megoldásának. Diszkriminatív és szándékos nehezítő körülményeket teremt. Ravasz Boriska így jellemzi: „Blümegen nem volt magasszárnyalásu szellem, de gondos és lelkiismeretes munkájával jól szolgálta királynőjét.”[16]

Anton Stupan tanácsnok személyisége sem hagyható figyelmen kívül. Mária Terézia mellett 16 évig szolgált, minden vallásügy első körben hozzá került, tehát minden ügyről tájékozottnak minősült és votumainak száma is igen magas. Stupan jól érzékelte a katolikus papság helyzetét, hogy a lazulásnak több esetben maga a klérus az okozója. A protestánsokat nem szívlelte, degradáló megjegyzéseket nála találunk egyedül a tanácsosok iratai között, a szekta kifejezést nála olvashatjuk. Votumai szűklátókörűek, csak a haszonelvű megközelítésekkor dönt a akatolikusok javára: „néha kénytelen az állam javára dönteni: az ipar növelését szükségesnek tartja s mivel az akatholikusok értenek hozzá, ám jöjjenek  az országba az eddigi nagyon óvatos rendelkezések mellett.”[17] Ravasz Boriska Stupanról szóló gondolatait azzal zárja, hogy döntéseiben mindig a római katolikusok javára döntött és erősen elfogult volt. „Általában a templomépítés vagy szabad vallásgyakorlat esetében mindig arra törekszik, hogy a templomtól és vallásuk szabad gyakorlatától megfosszák az akatholikusokat. Megtörténik, hogy erőskezű akar lenni s ilyenkor nagy buzgalommal tanácsolja a templom lerombolását.”[18] Elfogultságára az 1770-es évekre enyhülés lesz jellemző, például már szelídebb ügyintézést javasol a templomrombolások esetében. Ravasz Boriska fontosnak találja leszögezni, hogy votumait Mária Terézia csak igen ritkán fogadta el államérdekből, az uralkodó józanságát mutatja ez  a tény.

[[paginate]]

A szűklátókörű Stupan ellentéte báró Borié. Humánus, alapos, igazságos, vallásos katolikus. Ravasz Boriska felfigyel Borié erőszakellenes vonására. „Külső erőszakot az uralkodó nem gyakorolhat, mert annak messzemenő politikai következményei lesznek.”[19] A kényszert a vallásügyek esetében is tiltja, durva dolognak ítélte, hogy az akatholikusokat úrnapi körmeneten részt venni kényszerítsék. Büntetéssel sújtani pedig ellentétes a keresztyén szemlélettel. A magyar virtusról is érdekesen nyilatkozott. „A magyar népet a heves érzelmek népének látja s már ezért is szelíden kell bánni vele, ha az állam nyugalmát nem akarják felborítani.”[20] Igazságossága és emberiessége megmutatkozik abban, hogy döntéseivel enyhíti az akatholikusok helyzetét, a büntetéseket nem rombolással, hanem pénzbüntetésekben javasolja. Boriska jellemet kitapintó fogalmazása különösen szép: „Intelligenciája megóvja attól, hogy a törvényekhez betű szerint ragaszkodjék, finom megértéssel látja meg az élet és a felvilágosodás követelte új helyzetet.”[21] Ravasz Boriska összességében őt tartja a protestánsok életére pozitívan ható személyiségnek: „Odaadása és munkássága sok enyhülést hozott a protestánsok nehéz teherhordozásban s tanácsainak megértő, emberbaráti hangja királynője szívében visszhangra és sokszor meghallgatásra is talált.”[22]

A tanácsnokok bemutatása ezt követően olyan személyekre fókuszál akik kevésbé voltak jelentősek, de  a teljesség igénye miatt Ravasz Boriska rájuk is kitér. Négy tanácsost mutat még be: Gebler, Löhr, Kresel és Binder tanácsosokat. A dolgozat első fő része tehát e négy tanácsos munkáinak összegzésével zárul, Ravasz Boriska mindegyikük esetében elsősorban azokat a tényeket emeli ki, ahol a protestánsok helyzetén könnyítő ügyekben mondanak véleményt. Döntéseikben érzékelhető a kor új szelleme, az új kor hívei ők. Bécsben új hangulat kezd megjelenni, az új kor fejedelme is azt szolgálja, hogy az emberek jólétét valláskülönbség nélkül végezze. Az új elméletek természetjogiak, végrehajtásukat a legfőbb hatalom szavatolja, a népnek engedelmeskednie kell. Új gondolkodók is megjelennek az udvar körül, például Martini, aki ezeket az új elméleteket  közjogi rendszerbe fogja szedni. A dolgozat ezen részét Ravasz Boriska azzal zárja, hogy  a felvilágosodás eszméi a merevebb barokk vallási felfogást világias szemléletűvé változtatják, ami a protestantizmusra is hatással lesz.

c. Agensek, helytartótanács és vallásügyi bizottság

Az új kor szelleme lassan hatol a magyar rendek rétegeibe. A királyi kancellária már a 16. századtól Bécsben  volt, ezért az új eszmék rájuk direktebben hatottak. Ezzel magyarázható, hogy protestáns ügyekben az arany középutat választják. A kancellária sok magánüggyel foglalkozott, 1727-től az ügymenetet az agensnek kellett benyújtani, latin nyelven, aki az ügyet aztán kezelte. Ilyen agense volt a protestáns egyházaknak is, külön a reformátusoknak és külön az evangélikusoknak. Az ágensekhez forduló vallási ügyeket az agensek nem dönthették el, a döntés mindig az uralkodó joga volt. Az agenseknek kellett az ügyeket dokumentálni, rögzíteni, de mellette a Bécsben élő református urakkal kapcsolatot is ápolniuk kellett, elutazásuk esetén helyettesről kellett gondoskodniuk.

[[paginate]]

Ravasz Boriska levéltári kutatásainak nagy értéke, hogy a votumok alapján  tudta összegezni az agensek ügymenetét, mivel a kancellária iratai között erre vonatkozóan nem létezik külön dokumentáció. Egy-egy ügy aláírásaiból és utalásokból több agens tevékenységét is feltárta. Mária Terézia trónra lépésekor Szilágyi Sámuel volt az agens, őt Dömjén György követte, egy utalást találhatunk egy bizonyos Kurcz agensre, illetve Nagy Sámuelre, aki Mária Terézia utolsó agense volt. Befolyásukról keveset tudunk a kancellária döntéseiben, az iratok hatáskörüket és pénzbeli juttatásukat rögzíti elsősorban.[23]

A másik hivatal, a királyi helytartótanács, amit az 1722-1723 országgyűlés közigazgatási központi közegnek szánt. Pozsonyban székelt, 23 fő tagból állt. Fizetésüket a királytól kapták, de valós munkájuk nem igazán volt, mivel az ügyeket a kancellárián keresztül végezték. A tagok között főpapok, főnemesek és nemesek voltak. A vallásügyek terén nem kedveztek a protestáns ügyeknek. „A főpapok keze is meglátszik elfogult, sokszor igaztalan működésben: a protestáns vallásügyi rendeletek kíméletlen, betűszerinti végrehajtása árgusszemű ellenőrzője azok megtartásának.”[24] Annyira megnehezítette a protestánsok életét, hogy a leggyűlöltebb szervvé vált a protestánsok részéről.

Ennek a szervnek a keretében alakult meg a vallásügyi bizottság, comissio religionis, protestáns és katolikus ügyek intézésére, amelynek tagjai katolikus főpapok és főnemesek voltak. Sok visszaélésre kaptak lehetőséget, mivel ők döntötték el az ügyek továbbítását a kancellária felé, a rendeletek betartását pedig saját ízlésük szerint intézték. A protestánsokkal szembeni ellenszenv uralkodó volt. Tagok száma hét körüli volt, de változott az évek alatt. Tagok között volt Klimó György  érsek, Okolicsányi Imre püspök, Brechtold Ferenc püspök és még számos katolikus főméltóság. Az 1760-as években Klimó György vezette a testületet, aki a protestánsokat hitehagyóknak tekintette, hajszát indított ellenük. Templomrombolást javasolnak, amit az államtanács helytelenít és a túlkapásokat próbálja enyhíteni. A protestánsok büntetése terén szorgalmasnak mutatkoznak. „A kemény büntetések indoklását mindig azzal okolják, hogy a protestánsok nemcsak a törvényeket, hanem a külön királyi rendeleteket is megszegték s ezzel megsértették a királynő iránti alázatos és hűséges engedelmességet, miáltal rossz példát adtak s így a közbékét és a nyugalmat megzavarták.”[25]

A kancellária inkább kiegyenlítő szerepben kezd el dolgozni, a helytartótanács túlzó véleményét igyekeznek negligálni. Az államtanácsosok nem is veszik komolyan  a helytartótanács votumait. A helytartótanács frazeológiájára is jellemző a durva fogalmazás, az államtanácsosok az ilyesmitől – Stupan kivételével – tartózkodtak. Ravasz Boriska a dolgozat ezen részét azzal zárja, hogy utal  a következő fejezetben tárgyalásra kerülő azon fontos iratokra, amelyből kiderül, hogy a helytartótanács és a vallásügyi hivatal votumai az államtanács hatására miként alakultak át és a királyi resolutiók ennek eredményeként már szelídek és méltányosak voltak. A protestánsok igazsága ettől függetlenül sokszor sérül, mivel a végrehajtás során sok esetben a rendeleteket rosszindulattal kezelték és a kérelmező protestánsokat megrövidítették. Az erős katolizáló törekvések sokszor a jogtiprás eszközét is megengedhetőnek tekintették.

[[paginate]]

III. A dolgozat második részéről röviden

a) A protestánsok jogi helyzete Mária Terézia idején

A dolgozat második része egy felvezetővel indul, amely a protestáns és római katolikus vallás megítélését, vallási ellentétét hivatott bemutatni, valamint a rekatolizálás erőszakos eszközeit. Ebben a fejezetben Ravasz Boriska a dolgozatnak egy második bevezetőjét adja közre, amelyben a protestantizmus kirekesztettségére, elnyomás elleni kétségbeesett küzdelmének rövid összefoglalójára vállalkozik. Továbbra is érzékelhető írói tehetsége és annak az igyekezete, hogy az elnyomókat semmilyen negatív jelzővel ne minősítse, inkább a keresztyéni szelíd megközelítést lehet kiolvasni soraiból. Az álláspontok közelítési csomópontjait rendre kiemeli és elsősorban az enyhítőbb rendeletek feltárására fókuszál. A külső elnyomás, a kirekesztettség nem ért el nagy hatást, mivel a protestánsok összetartóbbak és belső egységük szilárdulását érték el általuk. Az egyházi ügyek képviseletének fordulópontja, hogy egyre több világi személy állt be az ügyek intézésébe, befolyásuk sokban hozzájárult a helyi ügyes-bajok gondok intézésében. A nagy protestáns családok összefogása és ereje érzékelhető lesz. „Nagy vonásokban a protestantizmus belső élete: tisztul, erősödik, tele van magát javító szándékkal s készek hitükért minden szenvedést, sanyarúságot eltűrni, de készek törvényes jogaikat és engedményeiket körömszakadtáig védelmezni és fenntartani.”[26] A protestáns állameszmény nem születhetett meg, mondja Ravasz Boriska, mert a magyar protestánsok el voltak zárva protestáns egyetemektől, a protestáns gondolat külföldön a humanista, racionalista eszmékkel fonódott össze, itthon nem valósult meg. Az egyes esetek vizsgálata  amiről a dolgozat további ötven oldala szól ezt hivatott igazolni, hogy a humanista és racionalista eszméket a protestánsok irodalmilag, intézményesítetten nem tudták felvállalni a napi szintű elnyomás elleni küzdelmüknek köszönhetően.

A dolgozat további fejezetei konkrét jogi eseteket mutatnak be, ahol a túlkapásokra és következményeikre is kitér Ravasz Boriska, a protestánsok jogi helyzetének feltárását adja tehát.

A dolgozat egyháztörténeti szempontból értékes összefoglalót tartalmaz a 17. századtól a Carolina Resolutio-ig és azt követően is összefoglalja a rendeleteket. A protestánsok szabad vallásgyakorlásnak joga lassan kegyelmi morzsává alakult át és a 17. századi ellenreformáció ereje nagyon elgyengítette. A minimális szabadság is csak a király kegyétől függött, a protestánsokat nem egyenrangúnak, hanem megtűrteknek tekintették. Elszigetelten magánemberként állnak a protestánsok a királlyal szemben, a római katolikus papság és túlnyomó államhatlommal szemben.  A Carolina Resolutio alapján kezelték és irányították a protestáns vallásügyeket. A panaszok sokasága mutatja, hogy elnyomásban éltek, minden eset külön elbírálást és resolutiot igényelt. Teljes volt a jogbizonytalanság, ennek eredményeként, hogy csak articularis helyen volt megengedve a vallásszabadság, számos bonyodalom származott. Ravasz Boriska a panaszokat három kisebb alfejezetekben ismerteti témák szerint csoportosítva: 1) a szabad vallásgyakorlat; templomok; 2) ellenállási kísérletek és megtorlások; 3) vegyesházasságok és casualiak. Ismertetésünkben az alfejezetekben közölt panaszokat és eseteket nem adjuk közre, célunk a dolgozat ezen részének általánosabb szempontok szerit történő megvizsgálása.

[[paginate]]

A feltárt levéltári forrásokra a tanácsnokok bemutatásakor Ravasz Boriska már utalt, a legtöbb vitás kérdést már érintette a dolgozat első felében, ebben a részében a disszertációnak az egyes kirívó eseteket részletesebben tárgyalja, de ugyanazokat a levéltári forrásokat vette kiindulópontnak, mint a tanácsnokok votumainak bemutatásakor. Az ott elhangzott összegzések itt is érvényesek, a bürokratikus rendszer nagyban segítette a protestáns ügyek lassítását a katolikus egyházi döntnökök helybeni túlkapásainak későbbi vagy egyáltalán nem megtörtént helyreigazítását. A protestantizmus gyengítése az ügyek „altatásával” is megtörtént, ezek a panaszos ügyek és azok irattári dokumentációja mind ezt igazolják.[27] Ravasz Boriska ezirányú kutatómunkája éppen ezért a református egyház történetének és a honi helytörténetnek is értékes munkája. A rekatolizációs törekvések a római katolikus főpapok részéről ezekben a dokumentumokban megtalálhatók.

Ravasz Boriskának nem az a célja a feltárt adatokkal, hogy bűnbakot kiáltson, csak a protestantizmus külső gyengítésnek eszközeiként feltárandó mutatja fel azokat. A túlzó ítéletek sokaságát ismerteti, de arra is figyel, hogy ahol a kancellária a túlzó ítéleteket enyhítette azokra is kitérjen.[28]  Az ellentét a bürokratikus írásbeli adminisztráció és  az élet valós tere között továbbra is megmarad,  a helyzet pedig nem kedvez a protestantizmusnak. „Amint a közigazgatási hálózatban magasra emelkedünk s haladunk Bécs felé, egyre tárgyilagosabb lesz az elbírálás; amilyen mértékben szállunk lefelé, azon mértékben lesz tele szenvedéllyel, érdekkel , egyszóval: az örök magyar politikai harccal, melyet ezidőben jórészt a vallásos elfogultság fűt.”[29] A centrális igazgatás tüneti kezelést nyújt, nem gondoskodtak a rendeletek tárgyilagos végrehajtásáról, mert a közigazgatási szervek megmaradtak véleményező szerveknek, tanácsot adtak a királynőnek, aki intézkedett.

A protestantizmus alkatánál foga alkalmas a passzív rezisztenciára, ahogy Ravasz Boriska fogalmaz, s ez a magyarázata annak, hogy fennmaradt. [30] Az államhatalom állandó növekedése ellenére, a protestantizmus még jobban megerősödött.

IV. Zárszóként

Ravasz Boriska dolgozata tudománytörténeti kincs. A református egyháztörténet remekbeszabott darabja, megállapításai és tényfeltárásai helytörténeti, vallástörténeti, jogtörténeti szempontból is értékes adalékokat tartalmaznak. Ismertetésünkkel minél szélesebbkörű tudományos közönség számára szeretnénk elérhetővé tenni Ravasz Boriska értékes munkáját.

Összbenyomásom Ravasz Boriska dolgozatáról az, hogy írásából kimagaslik tiszta szelleme, ahol minősítő jelzőket találunk, ott mindig a tárgyilagosság és a lágyság tűnik ki. Ravasz Boriska maga is humanista, erőszakmentességet valló, az elnyomottakat védelmező elvei későbbi életében a gyakorlatban is igazolást nyertek. Az a jellemvonás, ami a protestáns szellemiségben mindig jelen van, később a nem protestáns Bibó István jellemének is erős jegye lesz: a munkálkodás, a közösségben élés, az elnyomottak segítése, ésszerű érvekkel és nem erőszakkal történő, de stabil ellenállás.

Boriska az életben is megtalálta azt a fizikailag is létező személyt, aki az ő államférfiúi eszményét megtestesítette, a római jellemet, Bibó Istvánt. Bibó István feleségeként megtapasztalta egész családjával az elnyomást és az azzal való együttélést. Ha feltesszük a kérdést, hogyan lehet kibírni a hat évig igaztalanul börtönben sínylődő férjért és itthon maradt kicsiny gyermekeiért való folytonos aggódást,  a hivatalokkal szembeni állandó küzdelmet, akkor ez  a disszertációs dolgozat választ fog adni. Ravasz Boriska református életszemléletében ott van a válasz.

Szoboszlai-Kiss Katalin