A történeti tudományokat új források feltárása vagy a régiek új szemléletű feldolgozása viheti előre. A tárgyalt kiadvány szerzői a református egyház-, iskola-, és művelődéstörténet elismert kutatói közül kerülnek ki, így tanulmányaik az általuk bemutatott forrásokra tekintettel is előrelépést jelentenek. Amint Baráth Béla rektor Ajánlásából kiderül, a kiadvány az egyik szerző, Szabadi István 60. születésnapját is köszönti: a Tiszántúli Református Egyházkerületi Levéltár igazgatója az elmúlt 28 évben publikációin túl, levéltári segédleteivel és forráskiadványaival is sokat tett az említett előrelépés érdekében. A kötet szerkezetileg egyházkerületek szerint tagolódik: tiszántúli, tiszáninneni, és erdélyi fejezetekre. (A dunántúli gyűjtemények munkatársainak 2022-ben jelent meg a partikulák rektoraira is vonatkozó adattárának második kiadása, melynek folyamatos kiegészítése online is nyomon követhető (Köblös–Kránitz 2022; és Köblös 2022).

Több szerző érinti az egyházközségek és iskoláik „szimbiózisát”. A törvények értelmében ugyanis a protestáns oktatás a vallásszabadság tartozéka volt, azaz templom és iskola ott működhetett, ahol a vallási törvények megengedték. Ezt az összefüggést még az 1790. évi 26. cikkely is tükrözi: „ezentúl a vallás gyakorlata, a templomok, tornyok, harangok, iskolák, sírkertek és temetők szabad használatával […] szabadon hagyattassék.” Régi egyháztörténeti munkák már a 16-17. századról tudatják, hogy a legszegényebb gyülekezetek kivételével minden református egyházközségnek volt iskolája. Egy 19. század eleji nyomtatott statisztikánk már jóval pontosabb: a reformátusoknak „nemzeti oskolájok annyi van, a’hány Ekklésiájok”. (Ercsei 1814, 185.) Amennyiben tehát „valakinek a tanítókkal volna baja, papot vagy kurátort keressen”. Ezt üzeni egyik tanulmányunk címe, mert az egyházközségek lelkésze és a gondnoka a XCIX. kánon szerint „az Oskolának Inspectora” (Canones Ecclesiastici 72-73.).

Győri L. János bevezető írásában (A partikuláris iskolarendszer jelentősége a hazai nevelés történetében) szembesíti az ismert partikula fogalmakat. Fináczy Ernő klasszikus definíciója értelmében az univerzális ismereteket nyújtó akadémiákkal szemben a partikuláris iskolák csak részismereteket adnak, míg Barcsa János felfogása szerint a partikula (particula= részecske) bizonyos értelemben része volt egy Anyaiskolának (Fináczy 1896, 35.; Barcsa 1905, 8.; Vö. Tóth 1942, 243., a Hevesnagykunsági Egyházmegyéről: „Voltaképpen minden iskolánk a debreceni Kollégium részévé, partikulájává alakult /…/ a rektor s préceptor nem is dolgozhatott másként, csak ahogyan maga is megtapasztalta a Kollégiumban.”).

[[paginate]]

Dankó Imre a Debrecennel együttműködő egyházközségek és iskoláik 584 tételes listáján minden egyes kapcsolatot rögzített (Dankó 1988, 776-810.). E lajstrom kritikus pontja, hogy minden „súlyozás” nélkül, azonos értékű tételként kezeli a kvázi véletlenszerű egyszeri jelenlétet és azon helységneveket, amelyek generációk hosszú során át következetesen debreceni rektort hívtak. Amint élőszóban is elhangzott e konferencián, Dankó Imrének „volnának érvei kutatásai védelmében”. Az a tény azonban, hogy e névsorban a földesuraik által elüldözött nagy múltú anyaiskolák, Patak és Pápa is szerepelnek, óhatatlanul identitást, hagyományt és érzelmeket sért. A szerkesztő által negyedikként említett Rácz István egzakt támpontok sokaságát állítja föl statisztikai alapozású munkájában, miközben bölcsen elkerül minden utólagos konstrukciót: már azért sem használja a partikula fogalmát, mert a régi debreceni források kizárólag rektóriákról beszéltek (Rácz 1995, 172.).

A bevezető tanulmány szemléletváltásra is ösztönöz: élesen elválasztja az iskola-, és neveléstörténetet, az utóbbi tartalmai mellett érvelve. Érinti a partikula rendszer fogyatékosságait, ugyanakkor hangsúlyozza annak takarékosságát, életszerűségét, gazdag pedagógiai, szociológiai, néprajzi és egyéb hozadékait. A református iskolatörténet lehetetlennel határos helyzeteiben valóban mutatkoznak lenyűgöző megoldások. Egy végletesen tőkehiányos időszakban – a természetbeni juttatásoknak köszönhetően – szinte ingyen működött az a főiskolánk, amely képes volt évi 60-70 rektor kibocsátására. A legnagyobb Református Kollégium fenntartását (ezen belül 4 professzor és 8-9 préceptor készpénz jövedelmét) 1752-ig, a városi támogatás betiltásáig, a tanács 2000 Rhénes forintja biztosította Debrecenben. (Ezidőtájt a bécsi Hofbibliothek könyvtárőrei fejenként 1200 Rhénes forintot kerestek.) Ráadásul a stratégiai pontokon nem félanalfabéta obsitos katonák, hanem publikus és privát préceptorként tanítási gyakorlatot szerző, nyugati egyetemekre készülő deákok jelentették a megoldást, akiket éppen rektori jövedelmük segített külföldi tanulmányútjukhoz. (A fenntartó egyházközségek részéről olykor olyan jellegű kritika is érkezett, hogy a rektor „ne legyen nagy grádusu” – azaz túlképzett – inkább „didacticus” (Gáborjáni Szabó 1996, 289. és 301.).

[[paginate]]

Hegyi Ádám meggyőző forrás-, és terepismerettel közvetíti a 18. századi kéziratos partikulatörténetek délkelet-alföldi, békési példáit, a jellegzetes forráscsoportok mellett – mint az emlékiratok, toronygomb iratok, köszöntések, prédikációk, krónikák – ismert szerzők, Béládi István, Szőnyi Benjámin, Kis Bálint munkásságát is részletezve. E jelentős alkotók a szájhagyományt és forrásokat egyaránt hasznosították. A szerző tapasztalatai igazolják Jan Assmann tipológiáját: a szóbeli társadalmak továbbadják az ősidők mitikus emlékezetét és őrzik a közelmúlt 2-3 nemzedékének emlékeit.  A békési egyházmegyében egyetlen helyen vezették folyamatosan a rektori névsort, a legtöbb helyen az első feljegyzések készítésekor 70-80 esztendőt pótoltak a 3 nemzedékig hiteles „kommunikatív emlékezet” révén.

Szabadi István A Szilágyság partikularendszeréről szólva szakirodalomban rögzült tévhiteket is cáfol Zilah (esperesi és nemegyszer tiszántúli püspöki székhely) Debrecentől elválaszthatatlannak vélt pozícióiról. Az 1681-ben Margitán összeült tiszántúli zsinat egyenesen előírta, hogy a partiumi egyházmegyék Debrecenből kérjenek rektort. Ez az előírás és tilalom a későbbi adatokból sejthetően egy kibontakozó fordulat megakadályozása érdekében születhetett.  Egy 1830-ig vezetett névsor szerint ugyanis 80 zilahi rektor közül összesen 6 debreceni volt, – egyetlen kivétellel a 17. század második feléből – a többiek mind Kolozsvárról érkeztek. Mint a szerző megállapítja, ez a tény pontosan kifejezi a Szilágyság egyházkormányzatának legfontosabb 18. századi törekvését: nemcsak közigazgatásilag, de egyházigazgatásilag is a „másik magyar hazához” kívánt tartozni.

A történelmi Tiszántúl fejezetének következő négy tanulmánya egy-egy nagy múltú rektóriával foglalkozik, általában a helység adottságait, karakterét és jelentőségét megvilágító tömör helytörténeti bevezetéssel, mindezt kiegészítve egy-egy adattár jellegű melléklettel. Zsigmond Attila a Zilahi rektória mint karrierlehetőség (1646-1835) alcímű dolgozata bőségesen dokumentálja Szabadi István iménti megállapításait, ismerteti az iskolatörténeti irodalmat, a teljes forrásanyagot, így a diáknévsort is tartalmazó Albumot. Vizsgálja és körgrafikonokkal szemlélteti a rektorok életútját: 77 ifjúból 27 fordult meg külföldi egyetemen.

[[paginate]]

Emődi András A Debreceni Református Kollégium Biharpüspöki partikulája alcímű munkája egy népes református mezőváros múltjának, egyházi és iskolai ügyeinek alapos feltárását adja. A kezdetektől 1826-ig közli az itt szolgált 28 lelkész névsorát (közülük 22 peregrinust azonosított) bemutatja az iskola működésének korszakait. A 42 biharpüspöki rektor kivétel nélkül Debrecenből érkezett, közülük 21 tanult külföldön. Bár Mészáros István a teljes korábbi nyomtatott szakirodalom ellenében is kételkedett a biharpüspöki „Egregium Gymnasium” folyamatos középszintű működésében (Mészáros 1988, 38-39.), a szerző kutatásai minden kétségére választ adnak.

Berecz Ágnes az öt koronaváros egyikének Protocollumát tárja elénk, A Técsői Református Egyházközségnek a tanítókkal való egyezségei 1780–1826 között alcímmel. E forrásokból értesülünk a Máramarosszigeti Gimnáziummal ápolt szoros técsői kapcsolatokról, a kántálás archaikus szokásának megszüntetéséről, II. József nyelvrendeletének hatásáról, és egyebek között a fegyelmezés gyakorlatáról is. Mint a szerző hangsúlyozza, a kor testi fenyítést általánosan alkalmazó viszonyai között a jegyzőkönyvek csupán a rendkívül durva bánásmódot tárgyalják. (A debreceni Methodus 1770-ben pl. úgy rendelkezett a túl kemény büntetések ellen, hogy a súlyosabb kihágásokat az osztályokat felügyelő professzor ítéletére kellett bízni, mint ahogy a gimnáziumi vesszőzést és botozást a Ratio Educationis előírásai szerint is csak az igazgató jelenlétében gyakorolhatták. (Mészáros 1981, 195-196, és 345.; Gáborjáni Szabó 1996, 71-72., és 339.). Fontos észrevétel, hogy a hasonló források problematikus esetekről, fegyelmi ügyekről szólnak, míg a dicsérendő jelenségeket írásban szinte soha nem rögzítették.

Éliás János a Kunhegyesi iskolamesterek 1764 és 1821 között alcímű dolgozatában az 1760-as évekre teszi a török kiverése után újra benépesülő kunsági iskola színvonalának emelkedését, debreceni rektorok és préceptorok közreműködésével. A diáklétszám az adott időszakban 130-tól 345-ig emelkedett, a 22 rektorból 9 jutott el nyugati egyetemekre.  A szerző arra is rávilágít, hogy a „debreceni” rektorok származási helyüket tekintve alig több mint felerészben Tiszántúliak. Ez nehezen történhetett volna másként, hiszen a Kollégiumba 40 vármegyéből érkeztek a felső tagozatok növendékei, és kevesebb mint 15%-uk volt debreceni. Természetesen az anyaiskolák mindent elkövettek annak érdekében, hogy „partikuláris” kapcsolataik tartósak és mélyek legyenek, hogy ezek az iskolák az ő hitüket és világukat, elveiket, tankönyveiket, tanrendjüket és előírásaikat kövessék. Debrecenben őrzött kunhegyesi irat is igazolja, hogy voltak évtizedek, amikor a Kollégiumból távozó rektorokat feleskették arra, hogy a reájuk bízott tanulókat „e’ Nemes Collegiumban bé vett tanításnak rendi szerint” fogják tanítani. Jóllehet egyházjogi szempontból az iskolák a fenntartó egyházközségeknek voltak a részei, az anyaiskolák szellemi befolyása mégis megkérdőjelezhetetlen. A Tiszántúli Egyházkerület többször rendelkezett úgy, hogy a „külső oskolákbann is azonn renddel és azonn könyvek szerint” tanítsanak, mint a Debreceni Kollégiumban, ugyanakkor a fenntartó Konzisztórium döntötte el, hogy ezek a tudományok milyen mértékig taníthatóak az adott helyen (Gáborjáni Szabó 1996, 308.; ill. TtREL I.1.a. 9. 433. lap.).

[[paginate]]

Mucsi András, aki a Szegedi Kis István által alapított nagy múltú középiskola legutóbbi monográfiájának szerzője, Az Entwurf hatása és az önálló békési középiskola létrejötte című tanulmányában ezúttal a partikularendszer végnapjait hozó osztrák oktatási törvény következményeit tárgyalja. Részletezi az új rendszer tagadhatatlan előnyeit, szemléletét és követelményeit, majd a város újratelepülésétől (1711-től) kezdődően áttekinti az iskola történetét Hajnal Ábel rektorságáig, majd „professzori iskolává” alakításig. Az önálló békési középiskola indulását és viszontagságait, illetve Hajnal Ábel esperes kiemelkedő szerepét külön alfejezet tárgyalja.

Kovács Teofil a legjelentősebb partikulák életének egyetlen részletkérdését vizsgálja: Ballagi Károly – Egy középiskolai némettankönyv-szerző a 19. századból című dolgozatában. Bevezetésében felidézi a kötetünkben mások által is említett tényt, hogy bizony léteztek rektóriák – ha úgy tetszik partikulák –, melyeknek partikuláik voltak. A Dunamelléki kerületnek Kollégiuma nem lévén, ilyen volt Kecskemét és Nagykőrös is. E két város rivalizálását követően, a 19. század derekán Pestre került a teológia, míg Kecskemét a jogi kart, Nagykőrös a tanítóképzést vállalta. Az olvasó megismerheti a középiskolai németoktatás kezdeteit, az Entwurf következményeit, illetve a téma első nagyhatású református művelője, sikeres német szótárak és tankönyvek alkotója, Márton József (Mándi Márton István pápai professzor testvére) munkásságát. A dolgozat áttekinti a Pápán, Debrecenben és Patakon is tanult, majd Kecskeméten és Nagykőrösön tanító Ballagi Károly (Ballagi Mór testvére) életútját és munkásságát.

A kötet másik szerkesztője Oláh Róbert tanulmánya igazolja az Ajánlásban olvasható idézetet a múlt rekonstruálásának krimibe illő izgalmairól. A szikszói partikula az 1780-as években alcím érdekek ütközésének történetét takarja: a jómódú, academica promotiót biztosító tiszáninneni Szikszó 1636-tól Patakról, majd az intézmény elüldözése után, 1674-től Debrecenből kért rektort. A helyzetet bonyolította, hogy 1772-ben Halász Takách Sámuel borsodi nemes két szikszói házát, 5 hold szőlejét, kocsmáját, mészárszékét, földjeit és rétjeit egykori iskolájára, a Debreceni Kollégiumra hagyta, egy jelentős alapítvánnyal pedig szegény sorsú szikszói gyermekek debreceni tanulmányait támogatta. (Az adományozó a közeli Lakon a Pataki kollégiumra is ingatlanokat hagyott.) A végrendelet kezelője egy szikszói ügyvéd (a római katolikus báró Perényi Ferenc fiskálisa) szemet vetett a hagyatékra, és az évi 500 forintot jövedelmező ingatlanokért összesen 800 váltóforintot kínált, természetesen hiába. Ettől kezdődően nemcsak a „pataki pártot” tüzelte szüntelenül, hanem a mezőváros katolikus patrónusát, Perényi bárót is, aki a világi hatóságokat is bevonta. Ismétlődő feszültségekkel járt a két anyaiskola felváltva történő meghívása is. A vármegye nevében törvénytelenül egyházi ügyekbe avatkozó szolgabíró „a vakmerő parasztokat páltzával”, a helyi nemeseket a rájuk hárítandó költségekkel fenyegette, majd a következő rektori tisztújításkor már letartóztatásokra is sor került. A botrány átlépte a két egyházkerület határát.

[[paginate]]

A tiszáninneni fejezetre térve célszerű eltérnünk a kötet eredeti sorrendjétől: Ugrai János Sárospataki partikula érdekeltségek a 19. században a Tiszántúli Református Egyházkerület területén c. tanulmányának problémafelvetését ugyanis az iménti szikszói történettel indítja. Véleménye szerint a két egyházkerület képviselői között nem volt szoros vagy „nagy rendszerességű” kapcsolat, illetve „csak kivételes esetekben lehetett tiszáninneni gyökerekkel rendelkező személy a Debreceni Kollégium professzora, és fordítva”. Az utóbbi nézetet talán igazolhatják az 1848-at követő évszázad statisztikái, de a szikszói skandallum évtizedeiben nem ez volt a jellemző. A pataki és debreceni záróvizsgákon például folyamatosan részt vettek a testvér intézmények küldöttei, sőt az 1792-es iskolai törvény, majd az 1822-es Pesti Konvent határozata szerint a teológia megüresedő debreceni katedrájára mind a négy egyházkerületnek jelölési lehetősége volt. Ezért javasoltam korábban, hogy a kapcsolatoknak, sőt azonosságoknak is érdemes volna némi figyelmet szentelnünk (Gáborjáni Szabó 2010,79). Egy emlékezetes pataki közvizsgán például Szilágyi Sámuel tiszántúli püspök ápolta az anyja által kínos helyzetbe hozott Kazinczy Ferenc lelkét. Szilágyi Sámuel egyik fia pataki, másik debreceni professzor lett, ő maga Őri Fülep Gábor pataki professzor, a későbbi tiszáninneni püspök apósa volt. De jó példa a mindkét kerületnek professzorokat és püspököket adó Szathmári Paksi család is. A pataki küldöttet fogadó debreceni tanárok között volt Szathmári Paksi István, így a követ az ő testvérének, Ábrahámnak számolt be (aki borsodi esperes volt, majd tiszáninneni püspök lett) arról, hogy a Szikszó miatt feldúlt debreceni  tanárok a viszonzást hiányolják: „mi a Ke[egyelme]tek Deákjait Tractusainkban mindenütt botsátottuk…” (Ez egyébként aligha volt elviselhetetlen áldozat részükről, ugyanis a dunamelléki, ill. az esetenként 3-400 kilométerre lévő csallóközi, dél-dunántúli és egyéb területek ellátása elegendő kárpótlást kínált.) Az intézmények a reformkorban is ismertették egymással tanrendjüket, erről időnként írásban is beszámoltak: Patakon pl. használták Budai Ézsaiás tankönyvét, Debrecenben pedig Kövi Sándor pataki jogászprofesszor (korábban híres debreceni ügyvéd) tankönyvét (TtREL I.1.b. 49. 999. szám).

Abból a tényből, hogy egy adott időszakban 514 tiszántúli református iskolából csak 146 igényelt debreceni rektort, Rácz István – aki minden idők talán leghasznosabb könyvét írta a Debreceni Kollégiumról – a lelkésztanítóság elterjedt voltára következtetett (Rácz 1995, 178.). Ugrai János dolgozata egy másik részleges magyarázatot is ad: a sárospataki távozási napló ugyanis számon tartja a diákok úti céljait. Dankó Imréhez hasonlóan ő is rögzített minden egyes helyszínt, amelyekkel Patak bármikor is kapcsolatba került, részéről viszont módszerbeli finomítás, hogy az előfordulások gyakorisága szerint négy kategóriába sorolta a tiszántúli helyszíneket. A legnépesebb csoport 58 olyan helynevet tartalmaz, ahová csupán egyetlen alkalommal indultak pataki diákok, további 39 településen „közel 3 alkalommal”, a harmadik csoportban 19 helyszínen rövidebb ideig, de 10-20 éven belül folyamatosan pataki diákok működtek, míg a negyedik csoportba az a 17 település került, amelyek évtizedeken át Patakról hívtak tanerőt. Ezek között az északkeleti részek jelentős települései is szerepelnek, mint Beregszász és Szatmárnémeti. Az 1783 és 1872 között tanítás céljából távozott 4431 pataki diák 16,2%-a az ismertetett gyakoriság mértékében (egyetlen alkalommal, vagy folytonosan) fejtette ki „szellemi befolyását” a Tiszántúlon.

[[paginate]]

Szabó András a tiszáninneni mezővárosok kivételes szerepére irányítja figyelmünket a magyar reformáció korai szakaszában, Tiszáninneni református mezővárosi iskolák a 16. század második felében és a 17. század elején címmel. Bevezetésként új iskolákról, az írni-olvasni tudás rohamos terjedéséről, néhány intézmény kiemelkedéséről és ennek következményeként a partikularendszer gyökereiről ír. Debrecen, Patak, Tolna, Várad és Gyulafehérvár kollégiumai főiskolai feladatokat láttak el, lelkészeket képeztek és külföldi egyetemekre küldték növendékeiket. Kutatástörténeti beszámolója során a konferencia hallgatóságának ifjabb része ma már archaikusan ható cédulagyűjteményével is találkozhatott, melynek anyagát tucatnyi hazai és külföldi levéltárban, illetve kézirattárakban végzett kutatómunka adta. Az adattár szintén a Tiszáninnen jelentős korai szerepvállalásáról tanúskodik: a magyar reformáció jeles műhelyeiről, illetve reformátorainkról Batizi Andrástól Dévai Bíró Mátyáson és Miskolczi Csulyak Istvánon át Szikszai Hellopaeus Bálintig. A szerző hangsúlyozza, hogy ebben a korban a helynévi eredetű családnevek születési helyet jelöltek, így a 16. század második felében szintén a szomszédos tájegységek és a majdani kerületek közötti átjárásra, szoros kapcsolatokra utal egy egész sor rektor jelenléte pl. a bodrogkeresztúri, gönci, szepsi és szikszói iskolákban.

Dienes Dénes a legbeszédesebb forrástípus, az iskolai törvények alapján vizsgálja A 17. századi erdőbényei református iskola történetét. A népes és tehetős bortermelő községnek már a reformáció előtt lehetett iskolája, közvetett adatok, illetve a 17. századi egyházlátogatási jegyzőkönyvek a folytatásról is tanúskodnak. Ebben a gyülekezetben szolgált a krónikás Szepsi Lackó Máté is. A szerző elemzéséből kitűnik, hogy vizitációkor számon kérték az írott tanmenetet, a jegyzőkönyvek megkülönböztették az elemista „puereket” és a nagyobb diákokat, de említik a „mendicans” kategóriát is. Bár 1654-ben már egyéb rendelkezések is utalnak az iskola korábbi, viharos időkben elpusztult törvénykönyvének létezésére, ma már csupán egy 1725-ben rögzített törvényszöveg áll rendelkezésünkre. E forrás szerint Bényén is léteztek a nagy kollégiumokból ismert tisztségek, volt senior, contrascriba, oeconomus, custos, reggel és este volt preces (áhítat) is. Az osztályok az „ábécisták”-tól kezdődően csupán a poéták klasszisáig sorakoznak. A törvény szabályozta a két vizsgát és a két vakációt, felsorolta a jól ismert tilalmakat (pl. a fegyverviselést) az általánosan elterjedt szokás szerint a „rekreációs” napokat, azaz szerdát és a szombatot jelölte ki énektanításra. A Zempléni egyházmegye sárospataki zsinata az Erdőbényéhez hasonlóan harmadik csoportba tartozó iskolák legfelső tanulmányi szintjét a poézisnél és a retorika alapjainál határozta meg.

[[paginate]]

Az erdélyi fejezet élén Ősz Sándor Előd írását olvashatjuk Az Erdélyi Református Egyház rektóriáinak adattára a fejedelemség-korban címmel. A bevezetés világos  helyzetképet ad: már a gyulafehérvári anyaiskola létrejötte előtt  számos egyházközségi fenntartású iskola működött a népiskoláknál magasabb szinten. I. Apafi Mihály idején (1661-1691) a népiskolák hálózatán kívül, a három kollégium – Nagyenyed, Kolozsvár és Sárospatak-Gyulafehérvár – illetve három gimnázium és több tucat rektória tevékenysége ismert.  A népiskolák helyzete egyértelmű, viszont a rendszeren belül a rektóriák között nagy színvonalbeli különbségek mutatkoznak, ezért a szerző meghatározta a kritériumokat, melyek esetén rektóriáról beszélhetünk. Munkáját kiindulópontként minősíti szerényen, megemlékezve elődei (Herepei János és Tonk Sándor) műveiről, illetve Tóth Levente adatgyűjtéséről is. A kötetben összegzett források 41 rektória működését igazolják Abrudbányától Vizaknáig, közülük 3 tevékenykedett városban, 32 mezővárosban és 6 falvakban. A felsorolt rektorok között ismert nagy nevekkel találkozunk, mint Apácai Csere János, Bojti Veres Gáspár, Geleji Katona István, Laskói Csókás Péter, Misztótfalusi Kis Miklós és sokan mások.

Kimpián Annamária A marosvásárhelyi református iskola könyvtára (1557-1718)  című dolgozatában igen korai és napra pontos adatok alapján, méltó alapossággal vizsgál egy értékes forrást. Csulai György református püspök az 1550-es évek elején tankönyveket és egy gyulafehérvári kötésű, üres lapokat tartalmazó, omniáriumként hasznosítható kötetet adományozott az iskolának. Ez a kötet, az ún. „Csulai-anyakönyv” tartalmazza az iskola törvényeit, tanrendjét, könyvjegyzékeit, egyes pénzforgalmi adatait, a diákok névsorát, „beköszönő beszédeket”, és más feljegyzéseket. A marosvásárhelyi skóla pusztán azért is széleskörű érdeklődésre számíthat, mert befogadta a Patakról, majd Gyulafehérvárról is elüldözött intézményt. A korábbi szakirodalom az iskola 17. századvégi hanyatlásról szól, a szerző ezt a hiedelmet a könyvbeszerzési adatok alapján hipotézisnek tekinti, és e vásárlások alapján igazolva látja, hogy ekkoriban a marosvásárhelyi iskolában teológiát és görög nyelvet tanítottak.

A folytatás szükségességéről. Kötetünkben Erdőbénye és más egyházközségek esetében is felbukkan az az észrevétel, hogy neveléstörténet-írásunk kimagasló alakja nem említi középszintű iskoláink között a református kisgimnáziumok jelentős hányadát (Mészáros 1988.), még akkor sem, ha ezeket Fináczy Ernő vagy Szekfű Gyula gimnáziumként kezeli, sőt akkor sem, ha ezek között tógás diákokat képző intézmények is voltak. Egyik szerzőnk pusztán források ismeretének hiányában látja e jelenség magyarázatát, adódik tehát a legkézenfekvőbb megoldás: a munka folytatása, további hasonló kötetek kiadása.

Gáborjáni Szabó Botond

[[paginate]]

IRODALOMJEGYZÉK:

Barcsa János (1905): A Debreceni Kollégium és pártikulái, Debreczen Sz. kir. város könyvnyomda-vállalata, Debrecen.

Canones Ecclesiastici (1768): ex veteribus quâ Hungariensibus, quâ Transilvaniensibus, […] aucti, ac in paulo meliorem ordinem redacti. Opera preasertim Steph. Katona Gelejini. Per Stephanum Paldi, Claudiopoli.

Ercsei Dániel (1814): Statistica, Csáthy György, Debrecen.

Fináczy Ernő (1896): A magyarországi középiskolák múltja és jelene, Hornyánszky, Budapest.

Dankó Imre (1988): A Kollégium partikularendszere = A Debreceni Református Kollégium története, szerk. Barcza József, Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, Budapest.

G.[áborjáni] Szabó Botond (1996): A Debreceni Református Kollégium a „pedagógia századában” – Neveléstörténeti tanulmány XVIII. századi forrásgyűjteménnyel, Debrecen.

Gáborjáni Szabó Botond (2010): A Debreceni Kollégium Kazinczy diákkorában, Sárospataki Füzetek, XIV. évf. 2. sz.

Köblös József – Kránitz Zsolt (Szerk.) (2022): A Dunántúli Református Egyházkerület prédikátorai és rektorai I. 1526-1760, Pápa. Második, bővített és javított, online kiadás. https://leveltar.dretgy.hu/files/Pr%C3%A9dik%C3%A1tori%20%C3%A9s%20rektori%20
adatt%C3%A1r%20I/A%20Dun%C3%A1nt%C3%BAli%20Reform%C3%A1tus%20egyh%C3%A
1zker%C3%BClet%20pr%C3%A9dik%C3%A1torai%20%C3%A9s%20rektorai%20I-%201526-1760-.pdf) 

Köblös József (2022): A pápai református gyülekezet XVIII. századi egyházi és iskolai szolgálattevőinek díjlevelei (És újabb adalékok a kollégium tanítási rendszeréhez)= Acta Papensia, 2022/1-2 doi: 10.55954/AP.2022.1-2.33

Mészáros István (ford., szerk.) (1981): Ratio Educationis, Az 1777-i és 1806-i kiadás magyar fordítása, Akadémiai Kiadó, Budapest.

Mészáros István (1988): Középszíntű iskoláink kronológiája és topográfiája 996-1948: általánosan képző középiskolák, Akadémiai Kiadó, Budapest.

Rácz István (1995): Az ország iskolája, A Debreceni Református Kollégium gazdasági erőforrásai, Debreceni Református Kollégium, Debrecen.

Tóth Dezső (1942): A Hevesnagykunsági református egyházmegye múltja, Debrecen, 1942.