– Miklós, immár 18. esztendeje vezeted ezt a 77 személyes egyházi szeretetotthont, ahol Enikő mint szociális munkatárs-diakónus szolgál, és ahová már mint élő kövek beépültetek. A diakónia nemcsak az életteretek, de egymásra is ezen a területen találtatok. Akkor hát induljunk el a kályhától: Senki sem születik diakónusnak, nálatok ez hogyan kezdődött?

– Miklós: Én Kárpátalján, az Ungvári Járásban, Szalókán, Enikő pedig a székelyföldi Baróton nőtt föl. Mi Kárpátalján kiskorunkban a nyolcvanas években a vallástól el voltunk ugyan tiltva – nekünk akkoriban még volt igazi gyerekkorunk, nem a kütyük világában éltünk, hanem az erdőn-mezőn csapatba verődve játszottunk –, de azért titokban, háznál mégis megkereszteltek.

– Hogyan kezdett el Isten „érzékenyíteni” titeket a diakóniára?

– Miklós: Már a nyolcvanas évek általános iskolájában, abban az ún. pionír/úttörő világban segíteni jártunk idős embereknek, kertet takarítottunk, vizet, fát hordtunk be, könnyebb kiskerti munkákat végeztünk. Viszont a kilencvenes években, amikor szélesre tárult az egyház kapuja, ki voltunk éhezve Isten Igéjére. Valójában a Nagyberegi Református Líceum hozott közel Isten ügyéhez. Akkoriban a gimnázium épülete még szinte félkész állapotban volt, mi segítettünk az építésében a két kezünkkel. Előttem van Gulácsy Lajos püspök meg Szabó Dániel, akikkel az udvaron fát ültettünk.

[[paginate]]

– Enikő: Én Székelyföldön kisgyerek koromtól jártam a szüleimmel templomba, hittanórára, mindig közel voltunk az egyházhoz, de a megtérésem csak a ’90-es években történt, amikor új lelkész érkezett a gyülekezetünkbe. Meghatározó volt az egyházi ifjúsági közösség, amelyben részünk lehetett. Az Isten Igéje – nagybetűs I-vel – iránytűvé vált számunkra, s azt élni akartuk, ezért igyekeztünk segíteni, ahol tudtunk. Mi akkoriban a hitünkkel meg akartuk váltani a világot…

– Hát persze, kezdő hívőként alább nem is érdemes adni…

– Enikő: Fontos volt, hogy a lelki ajándékokat a cselekedeteinkkel bizonyítsuk. Számomra csak az a keresztyénség volt komolyan vehető, amit tettek kísértek. Akkoriban nagyon sok mindent csináltunk: holland támogatással gyerekotthonban nevelkedő fiataloknak táborokat szerveztünk, cigánygyerekeket is táboroztattunk, Erdélyben jártunk mezőségi szórványmisszióba. Még az is megfordult a fejemben, hogy teológiára jelentkezzem, csak azért túl sokszor hallottam azt az Igét, hogy „asszonynak nem engedem meg a tanítást”, s ez elbizonytalanított, de az Isten ügyéért tenni akarás tüze bennem lobogott.

– Visszatérve a nagyberegi líceumra, akadnak olyanok is, akik valláskárosultakká válnak egyházi iskolákban…

– Miklós: Engem vonzottak azok a hiteles példamutató életek (Kiss Ernő, Pocsai Sándor, Szilágyi Lajos, Szabó Anna és Pándi Dávid, Debora Meyer, Busz Emese és még hosszasan lehetne sorolni a neveket), akikkel abban a mélységes szegénységben találkoztam. Akkoriban nagyon nagy lelkészhiány volt, és csak amolyan gyorstalpalón végzett lelkészek voltak, de ők élték a hitüket. Nagyon megszólító evangelizációkat tartottak. Emlékszem arra is, amikor jöttek a hollandok, s amilyen természetes egyszerűséggel segítettek, ahogyan közösséget vállaltak a mi nyomorúságos dolgainkkal. Akkoriban még szinte ismeretlen szó volt előttem a diakónia, de már megérett bennem, hogy én is ilyen tevékenyen akarom megélni a hitemet.

– Enikő: Igen, ez érdekes, amikor jöttek a segélyek hozzánk is a Székelyföldre, engem se a cucc érdekelt, amit hoztak, hanem akik hozták, hogy miért csinálják, mert áradt belőlük az őszinte segíteni akarás.

[[paginate]]

– Hogyan kerültetek Magyarországra?

– Enikő: Én 1995-ben jelentkeztem az akkoriban indult budapesti diakóniai képzésre. Főiskolának volt meghirdetve, még akkreditálás alatt ugyan, de mivel ilyen képzés nem volt Erdélyben, hát jelentkeztünk. Végül is nem lett a Tábitából főiskola, s én eltöltöttem ott négy és fél évet. Elvégeztem a csecsemő- és gyermekszakápoló képzést, és az egyházi tárgyakból is levizsgáztam. Később szociálpedagógus végzettséget is szereztem.

– Miklós: Én a szociális asszisztensi szakot választottam, de az igazat megvallva, engem leginkább a teológiai rész érdekelt. Nagyon jó tanáraink voltak. Békési Sándor, Illés Dávid, Takaró Mihály, Kánási Szabolcs, Nagy János, Závodi Emese, Fidel Klára, Lipovszki Judit.

– Mit adott nektek a Tábita?

– Miklós: Először is nekünk egymást, mert az iskolapadban indult a „meglátni és megszeretni” története. De nagyon jó volt a közösség is. Kedd esténként bibliaórákat szerveztünk, s azokat szeretetvendégség követte. Ki voltunk éhezve a testi-lelki táplálékra. Mindenféle munkát is vállaltunk az iskola mellett, az Ikeától kezdve a Zsinati Levéltárig, a takarítástól az egyházi munkákig – sokat dolgoztunk. De volt olyan tanár is, aki hozott ennivalót, és hétvégén együtt főztünk.

– Enikő: Én utána még egy évet Amerikában, Marylandben egy szociális segélyszervezetnél önkénteskedtem.

–Ezt nevezem: „valaki az Értől indul el, s befut a nagy óceánba…” Nem volt nehéz utána hazajönni?

– Enikő: Nagy kaland volt, az biztos, de vártak engem itthon, legfőképpen Miklós. A nemzetközi tapasztalatotokat pedig bőven kamatoztattam, mert alkalmazottja lettem előbb a kárpátaljai Dorcas Segélyszervezetnek, később pedig az Önkéntes Diakóniai Év programirodának Budapesten. Önkénteseket küldtünk külföldre partner szervezeteinken keresztül, és fogadtunk külföldről, főleg egyházi szociális intézményekben Magyarországon és Kárpátalján.

– Miklós: Én pedig közben elvégeztem levelezőn Debrecenben a szociális munkás szakot.

[[paginate]]

– Hogyan kanyarodott az életetek Leányfalu felé?

– Miklós: Úgy, hogy én 2006 júniusában egy napfényes délelőttön betoltam a babakocsit a Leányfalusi Otthonba, mert mint gyedes apuka éppen erre sétáltam Zselykével, a kislányommal, amíg a feleségem, Enikő konferenciázott a Szent Gellért Otthonban a nemzetközi önkéntesekkel. Korábban, 1998 és 1999 nyarán már jártam az öregotthonban gyakorlaton, s most úgy tűnt, kapóra jöttem, mert az akkori intézményvezető, Pályi Péter éppen utódot keresett.

– Úgy, mint Saul, aki elindult a szamarakat keresni, és királyságra lelt, mert Sámuel azzá kente fel őt. A Te „Sámueled” ezek szerint Péter volt?

– Miklós: Igen, meg persze a diakóniai osztály vezetősége. Egy ideig együtt dolgoztunk, mert Péter az intézményi lelkész munkáját vitte csak, nekem pedig mint vezetőnek a szociális képzettségemet kellett bevetnem. Egy nagyon jól strukturált intézményt vehettem át, de akkor egyre több újítás jött be, és sorra jelentek meg a kőkemény szakmai követelmények, mindezek újfajta vezetői kompetenciákat igényeltek.

– Azért az elmúlt húsz évben tökéletesen kicserélődtek a lakók is, és a munkatársak is. Te még talán nyomokban megélhettél valamit a diakóniai „szentháromságból”, az otthonok élet-, munka- és istentiszteleti közösségéből.

– Miklós: Ez a háromság nagyon átalakult. Kiöregedtek már azok a munkatársak, akik körömvágás közben a „Mint a szép híves patakra” kezdetű zsoltárt énekelték a gondozottakkal. A kötelező bibliaórás részvétel már nem járható út. Most a szakmai kompetenciák előrébb vannak a vallási hova- vagy sehova-tartozásnál. S a lakók is más igényűek. Nagyságrendekkel rosszabb egészségi és mentális állapotban kerülnek ide. Azért most is vannak élő hitű kollégák, akiknek a személyiségében kirajzolódik a „Krisztus-arc”.

– Mitől lesz akkor ez mégis diakóniai közösség?

– Miklós: Én komolyan veszem azt a szót, hogy szeretetotthon. Hiszek a példamutatás erejében, mert engem is az vonzott erre a pályára. Meg aztán ha Jézus lehetett olyan nagyvonalú, hogy hangoztatta: „aki nincs ellenünk, az velünk van” (Mk 9,40), akkor én is merem elnagyolni ezt a kérdést. Fontos az, hogy a munkatársak szeretnek itt dolgozni, és megbíznak bennem.

[[paginate]]

– Meg tudnátok fogalmazni valamiféle diakóniai „ars poétikát”, hitvallást, amit lassan, az évtizedek során kikristályosítottatok?

– Miklós: Jézus első csodája Kánában a borszaporítás volt, mert ott az esküvőn éppen arra volt szükség. Személyre kell szabni a diakóniát. Gyakorlom azt, amiről Pál apostol ír, hogy „zsidónak zsidóvá, görögnek göröggé kell lennem”. De ennek is vannak határai. Azt is megtapasztaltam, hogy az ezerféle elvárásból nem tudok jól kijönni. Lehet, hogy túl kegyesen hangzik, de leginkább az én belső vezéremnek, Krisztusnak akarok megfelelni. Mert akkor van erőm és békességem.

– Azért amikor a halmozottan sérültek tömegei vesznek körül nap mint nap, az el tud fárasztani, sőt akár ki is égetni: az öregek szeretésébe is bele lehet fáradni.

– Miklós: Abba nem, hanem inkább a járulékos dolgokba: az ellenőrzések, adminisztrációk tömkelegébe, hogy állandóan „szabályra új szabály” jön. De azt is beismerem, hogy vannak olyan abszurd helyzetek, akár sorozatban is, amikor inkább hasonlítunk pszichiátriai osztályhoz, mint a nagykönyvben megírt „Isten háztartásához”.

– Ilyenkor akar az ember világgá menni… Mi tartott mégis itt titeket, hogyan váltatok mégis tartópillérjeivé ennek az intézménynek?

– Miklós: Azért én ebből visszavennék. Mert jó azt is megtapasztalni, hogy nem vagyunk nélkülözhetetlenek. Ha elmegyünk szabadságra, vannak, akik felelősséggel viszik az intézményt, jó csapatom van. De azért zárójelben mondva, mi tagadás, én is „megdolgoztam” a cukorbetegségemért.

– Hát igen, a nagy kérdés: hogyan lehet valaki „puha” vezető, a szeretet apostola, akinek ugyanakkor olykor népszerűtlen, sőt húsba vágó döntéseket kell hoznia?

– Miklós: Ilyenkor besegít az asszony. Én általában tőmondatokban fogalmazok. Enikőnek pedig az évtizedek alatt kifejlődött a „csomagolástechnikája”, ő szokta körbefogalmazni a népszerűtlen dolgokat.

– Szóval a „piszkos munkát” az asszonyra bízod…

– Enikő: Én inkább úgy mondanám, hogy ebben is kiegészítjük egymást. A segítőtárs azt is jelenti, hogy olykor átvállalom tőle a nemszeretem feladatokat. S hogy mégis sikerül elfogadtatni vagy megoldani dolgokat, azt abból gondolom, hogy többször megkaptam a „szigorú, de igazságos” méltatást.

[[paginate]]

– Vajon az, hogy ti egyszerre vagytok házastársi és munkatársi kapcsolatban, könnyíti vagy nehezíti az életeteket?

– Enikő: Dolgozni kellett azon, hogy különváljon a családi életünk és a munkánk. Tanulni kellett nem hazavinni az intézményi gondokat. Bár engem leginkább este 10 után fog el a kísértés, hogy előhozzak dolgokat. De az a tapasztalatom, hogy a férfiak képesek arra, hogy teljesen üresjáratba rakják az agyukat. Nálunk, nőknél legalább egy fogaskerék mindig őröl valamit...

– Korábban még bent is laktatok.

– Enikő: Amíg a gyerekek kicsik voltak, az még jó is volt. A négyből már kettő egyetemista, most már nélkülözhetetlen a külön élettér. Azonban a huszonnégy órás együttlét a férjemmel azt is jelenti, hogy szinte minden téren tudjuk egymást helyettesíteni. Olykor a felelősségi határok is mozognak. A közös munkán túl közös pihenést is szervezünk magunknak, többször kettesben megyünk el egy-egy hétvégére, szerencsére már nagyok a gyerekek. De nem egyszer gyalog indulunk haza, s aztán Leányfalutól Szentendréig „kiszellőzik” belőlünk az intézmény gondja-baja, és valósággal haza tudunk érkezni.

– De hol is van ez haza? Megvan-e még az Őshaza, Kárpátalja s a Székelyföld?

– Enikő: A gyerekek születése előtt elképzelhetetlen volt úgy a Karácsony, hogy haza ne menjünk. A gyerekek születése után ez megváltozott, a szülők jöttek. Sok minden megváltozott az évek alatt. Wass Albert írja, hogy „a honvágy az átélt dolgok, emlékek után való sóvárgás”. De ma már nem ugyanazok az emberek sétálnak az utcán, nem mi vagyunk a fiatalok, nem az vár, amit otthagytunk, és ez természetes. A változások miatt néha csalódás is a visszatérés, de azért mindig jó érzés találkozni régi ismerősökkel, barátokkal. A „hazamenni” most már az otthonunkat jelenti, ahol a családunk van, és most a gyermekeinkre gondolok. De az is lehet, hogy örökre két hazánk lesz…

[[paginate]]

– Ez nagyon szép végszó lehetne, de erről most az jutott eszembe, hogy nektek nemcsak hazából, de családból is kettő adatott: Egy vér szerinti Szentendrén, és egy megacsalád Leányfalun.

– Enikő: Igen, ezt valóban gyakran így érezzük. Név szerint ismerjük az összes lakót és munkatársat is természetesen, akár a saját családban. Tudunk egymás gondjairól, összezárunk, ha valakinek segítségre, támaszra van szüksége. Tudunk örülni egymás örömeinek, és sírunk a sírókkal. A lakókra igyekszem úgy tekinteni és úgy viszonyulni hozzájuk, mintha saját szüleim lennének. Gyakran eszembe jut a jézusi figyelmeztetés: „Mert amit szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is azt tegyétek…”

– Egy ilyen viszonylag nagy létszámú otthonban senki nem „vádolhat” bennetek azzal, hogy unalmas egyhangúsággal peregnek munkás hétköznapjaitok, mert itt aztán zajlik az élet. Búcsúzóul még megosztanátok valamit az intézeti élet eseményeinek mélységeiből és magasságaiból?

– Miklós / Enikő: Mindig nagy élmény, amikor a „kötelezőnél” többet nyújthatunk. Ilyenek pl. a farsang, a majális, de rendeztünk már szüreti mulatságot is. A korábbi években a munkatársakkal „színdarabokat” adtunk elő egy-egy ilyen rendezvényen, ami mindig tartalmazott tánckoreográfiát is. Ezek fantasztikus csapatépítő alkalmak voltak a munkatársak részére, és a lakók is élvezték, amikor más szerepben láthattak bennünket. Nagy élmény a rollátor nélküli közös tánc a lakóinkkal, amikor mindenki felszabadultan mozoghat a zenére. Nincs is hiány nálunk az idősek jelentkezésében, több mint kétszázas a várólistánk, bárcsak több emberen segíthetnék!

– Még mielőtt elvarrnánk szálakat, hadd kérdezzem meg: Miközben a terepmunka során óhatatlanul is gerontológiai szakemberekké képződtök, mi az, amire az idősek tanítottak benneteket?

– Enikő: Ahogy élünk, úgy halunk meg. Fontos, hogy ne maradjanak elvarratlan szálak, meg nem bocsátások, mert azok megnehezítik az ember végső napjait. A lélek küzd, mert tisztulni szeretne, de jaj, ha már nincs kivel rendezni. Vannak „szép öregek”, akik megelégedéssel és hálával élik az életüket. Akiknek békességük van, azok békével, méltósággal mennek át az örök hazába.

– Köszönöm a beszélgetést!

Vörös Éva

Leányfalu, 2025. március 19.