Nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy a halál mindennapi életünk már-már természetes részévé vált. A különböző médiák hírei, vagy a kereskedelmi csatornákon sugárzott játékfilmek következtében napi kísérőnkké szegődött mellénk a halálos tragédia, valamint a filmekben látott súlytalan, szórakoztató halál. De vajon mindez hogyan hat ránk? Egyáltalán hat-e ránk úgy, ahogy hatnia kellene? Emlékszem, a World Trade Center tragédiája után egy pszichológus arról számolt be, hogy a kiskorúakkal folytatott beszélgetés során elhangzottak mennyire rámutattak arra, hogy milyen mértékben határozzák meg a halálról való gondolkodást a számítógépes játékok. Volt olyan gyermek, aki számára – a történteket nem értve – a tragédia olyan játékhoz volt hasonló, vagy inkább azzal azonos, ahol a szereplők a program újraindításával új életet kapnak. Igen, bárki mondhatja, ez szélsőséges példa. De vajon mit tudunk kezdeni saját, előre tudott végességünkkel, vagy a hozzánk tartozók halálával? Hogyan dolgozzuk föl, egyáltalán föl tudjuk-e dolgozni? Milyen biblikus választ tudunk adni a számunkra zsigerileg elfogadhatatlanra? Sokak számára ez meghatározó hitkérdéssé, vagy éppen tagadássá válik. Ismerjük a kérdéseket: Milyen Isten az, aki…? Hogyan engedheti meg…?

Ezért is vettem – némi késéssel ugyan – nagy érdeklődéssel kézbe Timothy Keller Halál című könyvét, amelyet a Harmat és a KIA kiadó közösen jelentetett meg 2021-ben a Találkozás Istennel sorozat köteteként. A sorozat ars poeticáját így foglalja össze a szerző: „Célunk, hogy keresztény alapokat adjunk az élet legfontosabb és legmélyebb pillanataihoz, a születéshez, a házassághoz és a halálhoz”. Vajon mi a könyv célja? Az, hogy fölrázzon, hogy a nagy eseményeket megragadva összpontosítsunk, és fontos kérdéseket tegyünk föl önmagunknak, és járjuk azokat körül, hogy nyugvópontra jussunk. Megoldást akar kínálni, de nem a saját emberi látásán keresztül, a Szentírást hívja segítségül, s mintegy hátra lépve, hagyja, hogy rajta keresztül Isten tanítson.

[[paginate]]

A halál állapotára három definíciót használ. Az első a Nagy Gát. Ez az, amely elválasztja szeretteinket tőlünk, vagy éppen minket szeretteinktől, vagyis akadályt állít – átmenetileg vagy véglegesen – köztünk és embertársaink között. A második a Nagy Szakadás, amely anyagi és lelki-szellemi létünk kettéhasadását jelenti. Ez a megállapítás természetesen akkor érvényes, ha e kettősséget elfogadjuk, azaz hiszünk a lélek halál utáni létezésében. A harmadik a Nagy Sértés, és Shakespeare Hamlet drámájára utalva kijeleni: „kukacok vacsorája vagyunk”. Talán éppen ezzel a brutalitással magyarázható, hogy a modern ember úgy igyekszik élni, hogy nem vesz róla tudomást, vagy legalább is úgy csinál, ezzel is tiltakozva a halállal szemben. „A halált nem hozzuk szóba, mert ’ízléstelen’ vagy még rosszabb” – írja. Pedig a halált senki sem kerülheti el – mondja Keller –, s ezzel akaratlanul is Augustinust ismétli: „Ha mindannyiunknak, akik világra jöttünk, a halált fájdalmasan ki kell állnunk, akkor mindenképpen közös a sorsunk” (Az Isten városáról 1.11). És Geoffrey Gorer-re hivatkozik, aki szerint ma nem a szex, hanem a halál a tabutéma (A halál pornográfiája). Keller megítélése szerint ebben óriási szerepe van az orvostudománynak, melynek kétségtelenül elévülhetetlen érdeme van az átlagéletkor meghosszabbításában, ugyanakkor a halállal szemben hamis illúziót kelt, s elhiteti, „hogy a halál problémáját is megoldhatjuk, mintha csak valami műszaki hiba volna”. Azt is kiemeli, hogy szekuláris korunk a kiteljesedést ebben az életben keresi és várja, ami azt jelenti, hogy az egyén nem lát alternatívát a folytatásra. Később szomorúan állapítja meg: „Sosem volt tehát még egy olyan kultúra, amelyik ennyire képtelen felkészíteni tagjait arra, ami egyedül elkerülhetetlen, vagyis a halálra”. A következő nagy probléma, mondja Ernest Becker A halál tagadása című könyvére hivatkozva, a jelentéktelenség érzet. Ha a halál beálltával minden elmúlik, ha a semmibe tartunk, akkor semminek sincs értelme, ez pedig a halál tagadásához vezet. Keller Beckerre utalva a következőt írja: „korunk embere azért hangsúlyoz túl bizonyos célokat (szex és szerelem, pénz és karrier, politika és társadalmi célok), mert anélkül szeretné legyőzni a jelentéktelenség érzését, amely a halállal szembesülve rátör, hogy Istenhez és a valláshoz kellene fordulnia”.

[[paginate]]

Ugyanakkor egyes szekuláris gondolkodók az ókori filozófusoknál, például Epikurosznál keresnek menedéket – állapítja meg keserűen. „Az életben ugyanis semmi sem szörnyű annak, aki megértette, hogy a nemlétben nincs semmi szörnyű. /…/ Amíg ugyanis vagyunk, nincs halál, amikor pedig a halál bekövetkezik, már nem vagyunk.” (Lásd: Diogenész Laertiosz: A filozófiában jeleskedők élete és nézetei; Epikurosz X.125.). Keller azonban tisztában van azzal, hogy ez a többségnek nem ad kielégítő választ, s ennek illusztrálására Dylan Thomas Csöndben ne lépj az éjszakába át című versére utal. „Csöndben ne lépj az éjszakába át, / Szikrázzon vén korod, ha hull a nap. / Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág”. Majd megállapítja: „A vallás eszközt adott az ember kezébe, hogy szembenézhessen legrettentőbb ellenségével, és a modern szekularizmus semmivel sem tudta betölteni az utána maradt űrt”. A következő nagy probléma az ítélettől való félelem. Ugyanakkor azt is megállapítja, hogy „modern kultúránkból hiányzik a bűn, a bűntudat és a megbocsátás kategóriája”. Ennek okát pedig abban látja, hogy elvilágiasodott társadalmunk „mindent megtesz, hogy felszabadítsa az embert a korlátok nélküli önkifejezésre”. Ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy mégis a számonkérés kultúrájában élünk, írja, teljesítményünk szerint jól-rosszul beskatulyáznak, megszégyenítenek, sőt kapcsolatainkat is elveszítjük. Ezzel megalapozzuk a modern bűntudatot, ugyanakkor az Istenbe vetett hit elvesztése miatt nincs kihez fordulni, így a bűnbánat nem nyer föloldást, kegyelmet, bűnbocsánatot – állapítja meg Timothy Keller McClay írására (A bűntudat különös állanóságára) utalva. A konklúzió pedig nyilvánvaló. „Ezért okoz akkora krízist a modern emberben, ha a halállal kerül szembe.” A félelem azonban nemcsak a bűn vagy a mulasztás miatt következik be, az emberek a jövőtől is rettegnek. T. S. Eliot Gyilkosság a székesegyházban drámájából idéz: „Nem amit halálnak mondunk, hanem ami a halál mögött nem is halál, / Attól félünk és félünk”. Mint tudjuk, már Augustinus is megjegyzi: „Ugyanis a halált csak az teszi rosszá, ami a halál után következik” (Az Isten városáról 1.11). „Bárhogy erőlködünk – állapítja meg –, a bűntudat makacsul ragaszkodik hozzánk, különösen, ha a halállal nézünk farkasszemet.”

Aki a könyv olvasásában idáig eljut – különösen, ha ateista – önkéntelenül fölteszi a kérdést: Hol a megoldás? „Figyeljünk oda Istenre, aki értésünkre adja, hogy az életben minden ideig való, kivéve az ő szeretete” – mondja válaszként. Majd hozzáteszi: „Az a valóság”. „Isten szeretete a halálba is velünk tart, átvisz rajta, egyenesen a karjaiba” – vallja Keller. A továbbiakban már nem korunkról, illetve annak betegségéről ír, hanem – William Lane bibliakutató után –, a Bajnokról, azaz Jézus Krisztusról. Hogy megértsük, miről van szó, Dávid és Góliát történetét eleveníti föl. „A bajnok az a harcos, aki népe képviseletében párbajt vív az ellenséges sereg bajnokával, ahogy Dávid tette Góliáttal. Ezzel a két sereg összecsapását helyettesítették: ha a mi bajnokunk győzött, az egész sereg diadalt aratott, bár az ujjunkat sem mozdítottuk. Ezt tette Jézus is, szembeszállt legfőbb ellenségeinkkel, bűnnel és halállal, de Dávidtól eltérően ő nem csupán kockára tette az életét, hanem oda is adta, és épp ezzel aratott győzelmet az ellenségen. /…/ Helyettünk tette, minket képviselt.”

[[paginate]]

Mindemellett megjegyzi, hogy minden vallás beszél halálról és halál utáni életről, de tudni kell azt is, hogy a halál utáni lét a bűntelen élethez van kötve. És ebben látja a különböző vallások és a keresztyénség közti legnagyobb különbséget. „A kereszténység egy olyan bajnokot kínál, aki legyőzte a halált, aki kegyelmet ad, és szeretetével elfedezi bűneinket.” Folytatásként Pál apostol retorikus kérdését idézi: „Halál, hol a te diadalod? / Halál, hol a te fullánkod?” (1Kor 15,55). Majd hozzáteszi: „Pál nem sztoikus nyugalommal néz a halál elé, hanem egyenesen gúnyolja. Van épeszű ember, aki az emberiség leghatalmasabb ellenségét gúnyolni meri? Hogy lehetséges ez? Pál rögtön megadja a választ: „A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. De hála legyen Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által!” (1Kor 15,56-57). Keller az első fejezetet egy bizonysággal fölérő költői kérdéssel fejezi be: „Ha Jézus meghalt értem, ha feltámadt, hogy élő megváltóm legyen, akkor a halál mit árthat nekem?”

A következő fejezetben már egy lelkigondozói könyvvel találkozunk, amely mind a gyászoló, mind pedig a gyászt feldolgozni segítő számára nyújt útmutatást. Timothy Keller kerüli a kegyes kánaáni nyelvet, és azt mondja: Szomorkodjunk! Nagyon érzékletes, amit Lázár halála kapcsán ír. „Jézus nem azzal állt a két gyászoló nővér, Mária és Márta elé, hogy Ugyan-ugyan! Hidegvér! Fel a fejjel! Kitartás! Semmi ilyet nem mondott”. Jézus kerüli a vallásos kliséket, sztereotípiákat – mondja Keller. Miért szomorkodjunk? „Mert ez a helyes reakció a halál gonosz és természetellenes jelenségére.” „Bánkódjunk! Zokogjunk!” – olvashatjuk később. Ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy a szomorúság mellett ott kell legyen a reménység. Azonban figyelmeztet, hogy itt is kerülni kell a mégoly meggyőződéses, betanult szólamokat. (Erről részletesen ír az Istennel a szenvedés kohójában című könyve 12. fejezetében. Ajánlom mindenkinek a figyelmébe.) Saját példát is hoz. Pajzsmirigydaganatot diagnosztizáltak nála. Meggyógyult ugyan, de mint írja, „egy dolog azt mondani /…/ A keresztény ember reménykedve néz a halál elé”, és egészen más személyesen, a gyakorlatban megragadni ezt a reménységet, amikor tudjuk, hogy daganatos betegek vagyunk, és bele is halhatunk”.

[[paginate]]

Keller a reménység három fokozatáról beszél, úgy mint testi reménységről, boldogító reménységről és biztos reménységről. Mindenekelőtt Jézusra utal, akinek föltámadása után volt „húsa és csontja”, sőt, evett és ivott. Ebből bizonyosságot kapva kijelenti, hogy „nem anyagtalan jövő vár ránk”. S ez a reménység boldogító, mert képessé tesz bennünket arra, hogy boldogan nézzünk előre, ahogyan az író is teszi. „Amikor végre meglátjuk a világegyetem Istenét, ahogy ránk néz, és szeméből árad a szeretet, a lelkünkben lappangó minden lehetőség felszabadul, és megtapasztaljuk Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságát.” Timothy Keller a biztos reménység alátámasztására az 1Thessz 4,14 versét idézi: „Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt”. Már-már bíztató programként is fölfogható: „Szomorkodjunk reményteljesen!”. A fejezetet egy imádsággal fejezi be, amely emlékeztet arra, hogy a könyv alapja egy konkrét temetési szolgálat, amely erősíti a lelkigondozói szándékot.

A könyv Függelékkel, azaz elmélkedésekkel zárul, lehetőséget teremtve, hogy a hét minden napján foglalkozzunk a halál gondolatával, de úgy, hogy közben az evangéliumra irányítja figyelmünket.

Igen, miközben a médiák tele vannak halálhírekkel, privát életünkre nézve nem akarunk tudomást szerezni a halálról, s ha rákényszerülünk a szembesülésre, nem tudjuk a helyén kezelni. Ezért is örülök a kiadók vállalkozásának, mert Timothy Keller könyvén keresztül segítséget kaphatunk a felvetődő kérdésekre adható megoldások kimunkálására, amelyek által keresztyén választ adhatunk a halál okára, de arra is, hogy az Atya Fia által hogyan vitte véghez azt, amit már közvetlenül a bűneset után megígért. A szerzőt meggyőző, kitekintő, átfogó ismeret és logikus építkezés jellemzi, amely számomra növeli a könyv értékét. Stílusa és terjedelme az érdeklődők számára egyaránt olvashatóvá teszi.

Apostagi Zoltán