–...Hát nem látja, mások hogy hízelegnek, hajbókolnak, könyökölnek, júdáskodnak, hogy bekerüljenek a felsőfokú oktatásba, maga meg ott akarja hagyni a művészeti egyetemet? Miért?

– Nem ok nélkül teszem, miniszter úr...

De kezdjük inkább az elején. A kisajátítás és a megalázás története sok-sok évvel ezelőtt kezdődött ezen a történelmi tájon, és a tiltás parancsszava – mint a víz hullámverése, ha követ dobnak a tóba – egyre csak terjed, él és hat. Sorvaszt.

Tamás alig egy éve lett szerkesztő a helyi lapnál, aminek úgy megörült, mint a vak tyúk, ha szemet talál. A végzősök szétosztásánál a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemre, noha tanulmányi eredménye alapján egyedül ő volt jogos rá, nem vették fel tanársegédnek, mert magyar. Homogenizálási szándékból az orosz határ mellé, a Jászvásári Műegyetemre akarták dobni, egy tisztán román tengerbe, amit visszautasított.

Mint akit kitaszítottak, lógó orral tért haza Kolozsvárra, de a durva jogfosztás, ami két nappal előbb érte, nem hagyta nyugodni, és harmadnap felutazott Vásárhelyre, hogy fiaskójáról megtudja az igazságot. Szerencséje volt, mert a tanszékvezető, aki szintén magyar volt, kedvesen fogadta, és meglepően őszintén tájékoztatta: „Kedves kolléga, nagyon sajnálom, hogy nem maga került hozzánk, de tudnia kell, hogy mi koratavasszal szigorú ukázt kaptunk a minisztériumból, hogy ide mindenképpen román ajkú végzőst kell felvennünk, mert erősíteni kell a román nyelvű oktatást. Még az sem baj, ha az illető nem filozófiát végzett”. A tanársegédi állást a vásárhelyi orvosi egyetemre a bizottság elé Tamás után lépő román végzősnek adták.

(Hatvan valahány év telt el az óta, de Marosvásárhelyen ma sincs önálló magyar tagozat az orvosi egyetemen. Nem a véletlen műve.)

Hét hónapi munkanélküliség után Tamást jószerencse érte, amikor egy idősebb szerkesztő helyére léphetett be a kincses város napilapjához. Egy idős kollégát idegbántalmai miatt félévre betegszabadságoltak, azonban négy hónappal később nyugdíjba helyezték.

Füstölgései, amit a magyarsága miatti hátratétel okozott benne, lassanként elszálltak, ugyanis már korábban is kacérkodott ő az újságírással, a szövegekkel is szeretett babrálni, húzni, ahol kellett, betoldani, ahol hiányt érzett, kollégái is megkedvelték – a kultúra világában érezte igazán otthon magát. Így telt el közel egy esztendő, amikor váratlan meghívást kapott: A Képzőművészeti Egyetem illetékesei magukhoz hívatták, és azt kérdezték tőle, elvállalná-e az intézetben megüresedett tanári állást.

[[paginate]]

Történt ugyanis, hogy a magyar tagozaton oktató fiatal tanár hirtelen halálosan megbetegedett, és nem volt, aki előadja a művészetelméletet a hallgatóknak. Persze a „Ion Andreescu” Képzőművészeti Főiskola vezetősége részéről előbb is történtek kísérletek a kérdés „megoldására”. Így például felkínálták nekik, hogy menjenek át, lépjenek be a másik csoportba, vegyüljenek el a román kollégáikkal, hallgassák együtt az előadásokat román nyelven. Ám a fiúk megkötötték magukat, zsigerileg tiltakoztak a „nagylelkű” felajánlás ellen. Más lehetőségük nem lévén a visszautasításra, távol maradtak, nem jártak előadásokra. Ami hónapok multán feszültséget okozott, a vizsgaidőszak közeledtével pedig lehetetlen helyzetet teremtett.

Honnan veszik hozzá ezek ezt a bátorságot? – háborogtak többen is az intézet vezetőségéből. Voltak, akik úgy vélték, kivagyiságból teszik; mások, titokban, becsületbeli bátorságukra tippeltek. Amiben persze volt igazság, de, mint később kiderült, a szomszédos kétnyelvű tudományegyetem egyik tapasztalt professzora tanácsolta nekik: „Ne menjetek sehova, mert ez a sunyiság, hosszabb távon, a magyar nyelvű oktatás megszűntetését vonná maga után. Ha nógatnak benneteket, vagy kényszerűsködnének, mondjátok azt: Nekünk törvény által garantált jogunk van arra, hogy anyanyelvükön tanuljunk”. Amit papíron „garantáltak” is, éppen csak nem tartották tiszteletben, amiért soha senkit nem vontak felelősségre.

A gondot viszont mindenképp orvosolni kellett: magyar előadót biztosítani a „megátalkodottaknak”. Mindösszesen ketten voltak a prérin, akik alkalmasnak tűntek a megüresedett hely betöltésére, Tamás meg a barátja, Sándor, aki szintén bölcseletet végzett. Ámde őt csakhamar ejteni kellett, mert korábban teológiát végzett, ami az öröknek hozsannázott „új világ” ideológiájával összeférhetetlen volt. Tekintve hogy így csak őt, a szerkesztőt érhette a megtisztelés, az illetékesek nem sokat totojáztak, Tamást egy-kettő bedobták a mélyvízbe: egyetemi oktató lett. Igaz, hogy így egyszerre két feladatot kellett ellátnia: délelőtt a szerkesztőségben dolgozott, délután pedig a művészeti egyetemen oktatta a magyar csoport hallgatóit, és a két munkáért csak egy kis fizetést kapott, de ettől most el kellett tekinteni. Ne nyugtalankodjék, mondták, ezt is rendezni fogjuk.

Tamás számára külön öröm volt, mi több, büszkeséggel töltötte el, hogy tizenöt évig a Mátyás király szülőházában, Kolozsvár egyik legrégebbi rangos épületében oktatott anyanyelven. Ez az öröm annál inkább érthető volt, mert Erdélyben a magyarokat másodrendű polgároknak tekintette a politikai hatalom, amit ugyancsak éreztetett velük a többségiek zöme is. Ha kinn, a tágabb világban gyakran a másság jeges szele csapkodta, fokozódó idegenség vette körül, átlépve Mátyás király szülőházának küszöbét, az otthonosság fészekmelege járta át, áldott nyugalma terjedt szét benne.

[[paginate]]

Egyik nap – éppen szünet volt – Tamás arra lett figyelmes, hogy egy vidám kis turistacsoport egyenesen a Mátyás-ház felé tart. Azzal a szándékkal közeledtek, hogy megtekintsék a nagy magyar király szülőházát. Ámde belépve az előcsarnokba, a kapus útjukat állta.

Tamás érdeklődőn fordult a hangosan disputáló társaság felé.

– Tanár elvtárs – mondta a kapuőr –, a rektor úrtól azt a parancsot kaptam, hogy a házba se turistákat, se senki idegent nem szabad beengednem.

Látva a hirtelen kialakult elutasító helyzetet, úgy döntött, hogy megkíséreli elsimítani.

– Bízza csak rám! Majd én végigvezetem, irányítgatom őket – vette át a kommandót a sarokba szorított kapustól. – Messziről jöttek. Több száz kilométert tettek meg csak azért, hogy megnézzék ezt a híres házat. Tiszteletlenség lenne elutasítani őket. Még azt hihetnék, hogy ellenségeik vagyunk.

– Jöjjenek velem! – szólt a látogató fiataloknak, és kiléptek az épület elé.

– Kezdjük innen a tájékozódást! Kolozsvárt vagyunk, a város központjában. A Mátyás utcán haladva, a tatátjárás után, a XIII. században épült Óvárba jutunk. Ide, a Mátyás-ház elé, ahol most vagyunk.

Hanem mielőtt a nagy király szülőházának ismertetéséhez fognánk, ne mulasszuk el megemlíteni, hogy közvetlenül mellettünk, a nagy király szülőházára merőlegesen – tessék csak balra fordulni! – áll Bocskai István szülőháza. Bocskai István 1557. január 1-én ebben a házban jött a világra. 1605 februárjában a medgyesi országgyűlés Erdély fejedelmévé választotta. Ugyanaz év áprilisában pedig a szerencsi országgyűlés döntése nyomán Magyarország fejedelme lett. A Habsburgok elleni szabadságharcának eredményeként 1605 őszére a királyi Magyarország tekintélyes része és Erdély a felkelők birtokában volt. A fejedelem a rákövetkező esztendő végén Kassán hunyt el. 1607. február 17-én Kolozsvárt, az innen alig száz méterre lévő Szent Mihály templomban ravatalozták fel.

És hadd folytassam tájékoztatásom egy örömhírrel: A mégoly nehéz, de azért reményteljes küzdelmeink nyomán 2000-ben ugyanitt, a Bocskai István szülőházában alapították meg a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet. Működésének támogatója a magyar állam. A több karral rendelkező egyetem kolozsvári, marosvásárhelyi, csíkszeredai és sepsiszentgyörgyi helyszínnel működik. Hivatali központja és rektori hivatala ugyancsak ebben az épületben, Bocskai István szülőházában van.

[[paginate]]

Most pedig forduljunk a Mátyás-ház felé, amelynek a megismeréséért látogattak ide. Nos, ebben a házban, az Óvár déli kapujával, a Mátyás király utcával szemközti csúcsíves házban született Mátyás 1443. február 23-án. Aki 1478 és 1490 között Magyarország királya volt, középkori történelmünk egyik legnagyobb alakja. Hunyadi János (Kolozsvár környékén, 1407 – Zimony, 1456) erdélyi vajdának, a Magyar Királyság kormányzójának a felesége, Szilágyi Erzsébet kolozsvári tartózkodása idején itt szállt meg. Mátyás születésekor a ház Méhfi Jakab szőlősgazda tulajdona volt.

Heltai Gáspár 1575-ben ezt írta a házról: „Ez városban, Kolozsvárban lött a felséges Mátyás király ez világra az Óvárban, egy régi, nagy házban, melly a déli kapunak szinte ellenében vagyon”.

A kincses város legrégibb lakóházai közül ez a legismertebb. A hagyomány szerint Mátyás az egyik utcára néző, a kapu alatt balra nyíló szobában látta meg a napvilágot. Ezt valószínűsíti az is, hogy régebben az utcára néző szobában helyezték el a szállóvendégeket. Kolozsvári születésének emlékére a házat és tartozékait Mátyás király 1467. szeptember 28-án minden adó és közteher alól örök időkre fölmentette.

A házat 1740 táján a város megvette, és később kórházzá alakíttatta. Az 1830-as években „transzportház” lett. Itt szállásolták el a városon átszállított, súlyosabb börtönbüntetésre ítélt politikai és katonai foglyokat. 1849-ben néhány hónapig honvédkórház; a szabadságharc leverése után császári katonakórház foglyok részére. Az épület akkor nagyon megviselt állapotban volt. I. Ferenc József 1887. évi látogatásakor azt mondta: „Nem nagy kegyeletre mutat, hogy katonai kórháznak használják”, és 400 forintot adományozott emléktáblával történő megjelölésére.1902-től az Erdélyi Kárpát-Egyesület és ennek Néprajzi Múzeuma működött az épületben. Ezután állatorvosi hivatal, 1945 után a Móricz Zsigmond Kollégium, végül a „Ion Andreescu” Képzőművészeti Főiskola otthona lett. A ház újabb, 1942–43-as, Kós Károly tervei szerint történt renoválásakor kapta mai puritán, korhű külsejét. (Ma a Képzőművészeti és Formatervezési Egyetem működik benne.)

A kaputól jobbra bronz emléktábla látható, amit Pákei Lajos terve alapján Zala György szobrászművész készített. 1889. szeptember 2-án került sor a leleplezésére. Külön érdekesség, hogy Jókai Mór is eljött az ünnepségre, és a szülőház előtti emelvényről maga szavalta el az erre az alkalomra írt Korvin Mátyás király című ódáját. Mely verset ugyanaznap este a színházban rendezett ünnepi műsorban E. Kovács Gyula kiváló színész adta elő. Az estélyen Bródy Sándor Mátyás király Kolozsvárt című alkalmi drámáját is bemutatták.

[[paginate]]

Az emléktáblát 1921. március 1-én a román hatóság levétette. 1940 őszén, a második bécsi döntés után, amikor Észak-Erdéllyel együtt Kolozsvár ismét Magyarország része lett, visszatették. Most pedig lássuk, milyen szöveg olvasható a Mátyás Király Emléktáblán: „Ebben a házban született 1443. márcz. 27-én Mátyás az igazágos, Hunyadi János és Szilágyi Erzsébet fia. Szülőházát a nagy király kegyeletből minden teher alól fölmentette. II: Rákóczi György erdélyi fejedelem e ház kiváltságát megerősítette, I. Ferenc József apostoli királyunk 1887. szept. 23.-án látogatásával megtisztelte és kegyes adománnyal gondoskodott, hogy örök emlékezetül megjelöltessék. A kegyelet és tisztelet hirdetője ez az emléktábla, melyet legnagyobb fiának szülőházára tétetett. A tulajdonos Kolozsvár szabad királyi városa MDCCCLXXXVIII”

A ház homlokzatán 1995 januárjában másik „emléktáblát” helyeztek el, román és angol nyelven. A kisajátítás szellemében írt, a király nevét is helytelenül Mateinak, azaz Máténak „megörökítő”, a középkori viszonyoknak meg nem felelő szöveg szerint „Mátyás, a román volt Magyarország legnagyobb királya”. Szilágyi Erzsébetről, Mátyás anyjáról „természetesen” nem tesz említést (Asztalos Lajos helytörténész.)

Visszatérve az épület kinézetéhez, azt vesszük észre, hogy az ablakok elhelyezése szabálytalan, méretei eltérőek, ami azt jelenti, hogy az épület a századok alatt többször gazdát cserélt. Az új tulajdonosok, igényeiknek megfelelően, kisebb módosításokat hajtottak végre benne. A gótikus bejárati kapu eredeti. Ez jelzi az épület középkori jellegét és szellemét.

A tágas előcsarnokban, mint látják, antik görög szobrok fogadnak. Nekem az volt az érzésem, valahányszor ide beléptem, magyarázta Tamás, hogy egy teljesen más világba csöppentem. Gondolom, önök is így vannak vele. Bennem mindig a Laokoón-szoborcsoport keltette a legmélyebb hatást. Ez a remekmű Laokoón trójai főpapnak és két fiának a haláltusáját örökíti meg. A két kígyó halálos szorításában vergődő főpapot és két fiát ábrázoló márvány szoborcsoport gondolatok és érzések egész sorát, mába helyezve pedig óhatatlanul a túlhatalom gyilkos szándékát sugallja az emberekben. Bennem mindenképpen. Több mint érdekes, hogy az antik művészet egyik legkiemelkedőbb alkotását 1506-ban Rómában, Néró császár egykori palotájának romjainál találták meg. Jelenleg a Vatikánban őrzik. Szertetekintve a bejárati részben, látjuk, hogy több más ókori görög szobor is ékesíti a teret, mintegy jelezve, hogy képzőművészeti felsőfokú tanintézetben vagyunk.

Az előcsarnokból szintén csúcsíves ajtókon lépünk abba a két földszinti terembe – jöjjenek velem! –, ahol az elméleti tantárgyakat adjuk elő a hallgatóknak. Az egyikben a román, a másikban pedig a magyar csoport művészjelöltjeinek.

[[paginate]]

A szándékosan hosszúra nyújtott szünetben Tamás felvitte a vendégeket az emeletre, ahol az oszlopos lovagterem látványa valósággal elbűvölte őket.

– Azt hiszem, nem mindennapi kuriózumot kottyantok el önöknek azzal, ha azt mondom, hogy az intézet pártszervezete mindig ebben a teremben tartja a pártgyűléseket. Nos, képzeljék el, ha Mátyás király ott, az égi mezőkön, ahol örök életét éli, tudomást szerezne arról, hogy az ő szülőházában hónapról-hónapra mivel gyalázzák meg a kései maradékok a lovagterem nemes szellemét, mit művelnek, zagyválnak itt össze, és szellemkezével szétcsapna köztük, mekkora riadalom, fejvesztett menekülés keletkezne rémületükben. Az érdeklődő látogatók, jókedvre derülve, hangosan felkacagtak a különös képzelem hallatán, miközben a tanár úr a lovagteremből levezette őket a ház pincéjébe. A többrészes, téres üres pince falai furán visszhangoztak, amikor az egyik érdeklődő kíváncsian megkérdezte:

– Vajon mit tarthattak benne?

– Mindent, amit kellett: zöldségeket, gyümölcsöket, húsféléket. Hiszen a ház gazdájának még nem volt hűtőszekrénye, jegyezte meg viccesen a professzor. És ne feledjük, hogy a ház tulajdonosa, Méhfi Jakab módos szőlősgazda volt, aki sok hordó borát csakis itt, a pince hűvösében tárolhatta.

Feljőve a földszintre, Tamás a tanári szobába invitálta a látogatókat.

– Ez a tanári szobánk – mondta. – Szájhagyomány szerint ebben a szobában született Mátyás 1443. február 23-án.

A hirtelen bejelentés nem várt reakciót váltott ki. Az egyik hölgy szemét kimeresztve, száját kitátva, két tenyerét összecsapva szinte felkiáltott:

– Drága jó Istenem! Egy olyan hatalmas király, hogy születhetett egy ilyen kicsi szobában!?

– Kedves Márta – sietett a válasszal Tamás –, ha a korabeli viszonyokra gondolunk, ez a szoba egyáltalán nem volt kicsi. És a ház, Mátyás király szülőháza, a 15. századi Kolozsvár egyik legelőkelőbb hajléka volt.

A tanár úr evvel lényegében be is fejezte a Mátyás-ház bemutatását. Kikísérve a hálás látogatókat, barátsággal elköszönt tőlük.

A szándékosan hosszúra nyújtott szünet után a tanár úr folytatta az előadást.

[[paginate]]

Diaconescu másnap magához rendelte Tamást. Nyilván a kapus tette a kötelességét: jelentette az esetet a rektornak: „Az én határozott tiltakozásom ellenére a tanár elvtárs bevitte őket a házba, és végigvezette a kíváncsiskodó magyar turistákat. Még nevetgéltek is”.

– Tamás elvtárs – szólt hivatalos hangon a rektor –, te jól tudod, szigorú parancs tiltja, hogy bárki érdeklődőt beengedjünk a házba. A kapus nem mondta? Nem tiltakozott?

– De igen. Ám látva, mennyire kíváncsiak, és épp szünet volt, arra gondoltam, hogy én majd... Ha már ennyire érdekli őket.

Bízza csak rám, mondtam a kapusnak, és végigvezetem őket a szülőházon.

– Megszegted a hatóság tiltó rendelkezését.

– Soha súlyosabb hibát ne kövessek el.

– Semmibe vetted a felsőbb szervek akaratát.

– Nem érzem úgy, hogy szarvas hibát követtem volna el.

– ...

(Tamás esete 1984 késő őszén történt.)

Bár az „átkosban” a politikai hatalom teljes jogegyenlőségről prédikált, Trianon után Romániában működött a numerus clausus. Aki kisebbségiként ott élt, az ezt saját bőrén tapasztalta. A Képzőművészeti Egyetemre például minden újabb tanévben néhánnyal kevesebb magyar felvételizőt vettek fel, miáltal évről évre zsugorodott a magyar csoport hallgatóinak létszáma. Magas beosztásba, de nem csak oda, magyar nemzetiségű szakembereket nem, vagy csak mutatóba neveztek ki rendkívül ritkán; az erdélyi városok etnikai összetétele rohamosan csökkent a magyarok rovására; úgyszintén a nemzetiségi iskoláké, osztályoké; rendre vegyes etnikai osztályokat hoztak létre, ahol az oktatás román nyelven folyt.

Tizenöt év alatt (1970-1985) a kolozsvári „Ion Andreescu” Képzőművészeti Főiskolán a magyar csoport létszáma 28-ról kettőre csökkent. Az 1983-84-es tanév végén Tamás már csak két magyar hallgatót vizsgáztathatott le művészetelméletből.

[[paginate]]

Belépve a tanáriba, a titkárnő ezekkel a szavakkal fogadta:

– Tanár elvtárs, most érkezett az ukáz a minisztériumból, hogy a következő tanévtől az elméleti tantárgyakat csak egy nyelven lehet oktatni.

Tamásnak a másodperc tört része alatt átfutott az agyán, merről fúj a szél. Felment a cukra, és az „ördög” rögvest belébújt. Most már úgyis mindegy, gondolta, legalább visszasuhintok:

– És azt nem közölték, hogy melyik lesz az a nyelv, amelyen szabad lesz oktatni az elméleti tárgyakat?

A bazedovkóros titkárnő meredt szemét akaratlanul kimeresztette, tenyerét összecsapta és csodálkozva kiáltott fel:

– Jaj, tanár elvtárs, hát hogy is lehet ilyet kérdezni!?

– Igaza van, titkárnő kedves: hogy is lehet ilyet kérdezni? Legyen szíves, mondja meg a rektor elvtársnak, tudomásul veszem a miniszteri döntést. Egy hét gondolkodási időt kérek.

Tamás még aznap délután elment volt professzorához, aki a magyar nyelvterület leghosszabb életű folyóiratának a főszerkesztője volt. Jelentős lapról van szó, Erdélyben a legrangosabbról, hisz a Korunkban József Attila és Illyés Gyula is közölt verseket. Tamás jól ismerte volt professzorát: doktori dolgozatának is az akadémikus prof. volt a tudományos irányítója.

– Kedves Ernő, ma délben tudod, mit közölt velem a titkárnő?

– No, mit?

– A tanügyminisztérium legújabb ukázát.

– Már megint egy újabb?...

– Igen.

– És mi az?

– „Jövő tanévtől csak egy nyelven lehet oktatni az elméleti tárgyakat.” – Vagyis szeptembertől a felsőoktatásban betiltják a magyar nyelvű oktatást.

– Igen. Ezért úgy döntöttem, otthagyom a művészeti egyetemet. Felvennél-e szerkesztőnek a Korunkhoz?

[[paginate]]

Doktori disszertációjának idős mentora nyomban igent mondott. Tamás a legendás lap filozófia és társadalomtudományok rovatának felelős szerkesztője, rovatvezetője lett. Helyzete megoldottnak tűnt, éppen csak a művészeti egyetem rektorának kellett még aláírni az „elbocsátó szép üzenetet”, hogy hivatalossá váljon átlépése a másik intézményhez. De Diaconescu nemet mondott Tamás kérésére.

– Én nem írom alá! – jelentette ki érezhető indulattal. – Menj fel a miniszterhez! Ha ő aláírja, elmehetsz.

Tamásnak nem volt más választása, felment a Tanügyminisztériumba.

A miniszter csodálkozott Tamás kérésén.

– Ugyan miért menne el? Nem látja maga, hogy mások, hogy könyökölnek, törleszkednek, júdáskodnak, hogy bekerüljenek a felsőoktatásba, maga meg ott akarja hagyni a művészeti egyetemet?

– Nem ok nélkül teszem...

– Hanem miért?

– Azért, mert fölöslegessé tettek?

– Kicsoda?

– Azt hiszem, Ön, miniszter úr.

– Én? Ugyan hogy? – kérdezte kissé sértődötten a miniszter.

– Mert olyan törvényrendeletet hozott, hogy jövő tanévtől csak egy nyelven lehet majd tanítani az elméleti tárgyakat.

– De hát ön anyanyelvi szinten beszél románul.

– Igen, de engem tizenöt évvel ezelőtt azért hívtak oda, mert nem volt, aki anyanyelvükön oktassa a magyar hallgatókat.

– Na, jó, jó... De most ennek a feladatnak is gond nélkül eleget fog tudni tenni.

– Csakhogy ez nem az én hivatásom. Meggyőződésem, hogy a született román kolléga ezt jobban meg fogja tudni csinálni mint én.

– Kedves kolléga, végtelenül sajnálom, hogy... De ha már így döntött...

És – hihetően álsajnálkozással – sok sikert és minden jót kívánva, a miniszter aláírta az „elbocsátó szép üzenetet”.

[[paginate]]

Tamás szerkesztőként sokszor gondolt vissza az egyetemen töltött másfél évtized történéseire. Két dologra különösen élénken emlékezett. Az egyetem szomszédságában, a Szentegyház utcában, minden év szeptemberében kiállítást rendeztek a művész-oktatók alkotásaiból. Nézegetve a műveket, egyszer csak a rektor munkája előtt találta magát. Egy akvarell volt, fűzfákkal tarkított patakpartot ábrázolt. Nézte, nézte a „gyöngyszemet” egyre borzolódó idegekkel, és arra gondolt, hogy egy művészeti felsőfokú tanintézet vezetője, hogy nem szégyell egy ilyen hitványságot, fércmunkát kiállítani!? Én, gondolta Tamás, aki úgy rajzolok, hogy arról, amit papírra firkálnék, a nézők sehogy se tudnák megkülönböztetni, melyik a lúd és melyik a kacsa, esküszöm, hogy ezt a micsodát jobban meg tudtam volna csinálni.

Tamásnak a Mátyás-házi eseten kívül még volt egy összemenése Diaconescuval, a rektorral. Ami az Augusztus 23-át megelőző napon történt. A nagy győzelemre emlékező román nemzeti ünnepnapon a tanintézet minden alkalmazottjának kötelezően részt kellett vennie a disz-felvonuláson. Előző nap a rektor magához hívatta Tamást, és közölte vele:

– Arra gondoltam, hogy idén te fogod ezt a Ceausescu arcképet vinni a felvonulók élén haladva.

Tamás meghökkent a „megtisztelő” ajánlat hallatán. Felment a pumpája, és gúnyosan odaszólt a rektornak:

– Azt hiszem, te összetévesztesz engem valakivel.

– Hogyhogy?

– Hát van itt elég adminisztratív személyzet, add oda valakinek, oszt vigye!

– De én azt akarom, hogy te vigyed!

– Hát vigyed te!

Az örökéletűnek harsonázott „új világrend” széthullása után, azt követően, hogy a Kárpátok Géniuszával és főtudós feleségével golyózápor végzett, fellélegezve, a jámbor és jóhiszemű polgároknak úgy tűnt, hogy végre egy ígéretes, szabad világ kapuja nyílt meg előttük.

Csakhogy a jövőt biztosan senki nem tudja megjósolni.

Tamás évekkel később hallomásból arról értesült, hogy a „nemzeti érzelmektől” túlfűtött egykori rektor, Diaconescu másodállásban szekus ezredes volt. Aki még az ancien régimeben Nyugatra, ahogy akkor mondták, a „Szabad világba” szöktette ki a lányát, hogy ott rakjon kényelmes fészket magának. A „forradalomnak” dicsőített micsoda után, családegyesítés címén, aztán maga is kislisszolt hozzá „Kelet Svájcából”. Nem akarok rosszat gondolni – morfondírozott az elmúlt évtizedek tapasztalatain Tamás -, de nem kizárt, hogy – megbízottként – Diaconescu azóta onnan szimatolja, vizslatja a nyakas erdélyi magyar fickókat.

Egy bonyodalmakkal tarkított Mátyás-házi látogatás esetét meséltük el, ízelítőt adva a sok-sok kudarcos kísérletből. A rengetegből, íme, két lehangoló feljegyzés:

„Többször jártam ezen a helyen, de bejutnom sosem sikerült. A magyarok egyik fontos történelmi emlékhelye Kolozsváron. Sajnos a ház falára kihelyezett tábla azt hirdeti, hogy Mátyás király román eredetű, de ezt az óta megcáfolták a kutatások. Mindenesetre jó, hogy a házat ilyen állapotban megőrizték az utókornak” (Lajos). „Nem nagyon van mit értékelni, kívülről látogattam, ahol történelemhamisítási tábla fogadott, román és angol nyelven! Csoda, hogy a magyar nyelvű tábla még ott maradhatott” (Miklós).

Aniszi Kálmán