Talán; de nem mindig. S főként: egyáltalán nem szükségszerűen. Miként az ellenkezője se mindig igaz: „öregség bölcsesség” – és fűzzük hozzá, hogy ez sem szükségszerű, hanem sok munka eredménye lehet csupán. Ugyanakkor el kell ismerjük: van különbség fiatalság és öregség között, s jaj lenne nekünk, ha ez kizárólag az idő múlásának negatívumából állna. S az említett különbség vajon okozhat feszültséget is a generációk között? Bizonnyal; ismert jelenségről van szó. Viszont ez se mindig igaz, s főként nem szükségszerű!

Jelen sorainkban a fenti kérdésekre bibliai szempontból keresünk választ, ami bizonnyal nem teljességre törekvő feldolgozás, mégis talán némi támpont lehet keresztyén ember számára. Először is radikálisan ki kell jelentenünk: minden különbözőség és minden probléma ellenére is azt kell mondjuk, hogy a keresztyén hit szempontjából se a fiatalságnak, se az öregségnek nincs semmilyen szerepe! Jézus Krisztus hívása éppúgy érvényes öregre, mint fiatalra, s a hívást követni fiatal korban éppúgy lehet, mint előrehaladott korban – a döntésed, és nem a korod számít. Nyilván az a jobb, ha már fiatal korban valaki Krisztus mellett döntött, hiszen akkor egész életét Krisztussal éli le, míg erre idős korban már nem sok esélye van. Hiába berzenkednek azonban többen is a Mt 20,1–16 példázata szerint, ha a szőlősgazda ugyanannyi bért ad az utolsó órában munkába állottaknak is, mint az egy napja dolgozóknak: „Én pedig az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked”. Üdvösség szempontjából tehát nincs különbség aközött, hogy valakit gyermekkorban, angyalkézen vezetett hitre a mi Urunk, vagy csak idős korban, élettapasztalattal a háta mögött mondja: „A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme” (Péld 1,7). A megváltó kegyelem mindenek fölött…

[[paginate]]

Hogy ez mennyire így van, arra jó példát ad nekünk a Lk 1,39–45: Mária látogatása Erzsébetnél. Ebben a történetben a szűz és a meddő találkozásáról olvashatunk: az egyiknek még nem lehet gyermeke, a másiknak már nem. Hogy konkrétan mekkora volt a korkülönbség kettejük között, nem tudjuk megmondani, de mint ha két generáció találkozna, hiszen az egyik még a termékeny kora előtt, a másik pedig utána van. A két asszony hitben találkozik, s ezt az elbeszélés meg is erősíti: „Boldog, aki hitt, mert beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neki” (1,45). S a két hívő egyszerre éli meg ugyanazt a csodát, hiszen mindkettejüket Isten gyermekkel ajándékozza meg: Keresztelő Jánossal, illetve Jézus Krisztussal. Lehet-e szebb, mint hogy a találkozás története Mária hálaénekébe vezet át – ez a híres Magnificat, ami oly sokszor megihlette az európai művészeket is. A kegyelem megtapasztalása és az érte mondott hála egybefonja a különböző generációk tagjait, eltünteti a különbségeket; a jelen sorok írója számtalanszor megtapasztalta ezt!

A Biblia mindazáltal hosszú ideig keletkezett, s előállásának története során sok olyan eseményt is megörökített, amelyeknek tanulsága mindenképpen lehet, még akkor is, ha nem elsődleges céljuk a keresztyén üzenet közvetítése. Ezek között bizony olyan is van, amely a „fiatalság bolondság, öregség bölcsesség” közmondásnak megfelelő tartalommal bír. Klasszikus példaként említhetjük az országszakadás történetét az 1Kir 9 szerint: az északi királyság képviselői Salamon trónra lépő fiától, Roboámtól az adók könnyítését kérik, s Roboám először tanácsosaival tárgyal. Az öreg tanácsosok azt javasolják, hogy kedvezzen a népnek, a fiatalok azonban az ellenkezőjét – Roboám ez utóbbit követi: „Apám ostorral tanított fegyelemre benneteket, én pedig szeges korbáccsal foglak megtanítani” (1Kir 12,11.14). Ennek persze nem lehetett más eredménye, mint az északi törzsek lázadása: Roboám követét, Adórámot megölik, és Jeroboámot választják királlyá északon, Izrael pedig ezután két királyságban él tovább, s a testvérháború is előfordul változatos történetükben. – A történet annyira meghökkentő a maga abszurditásában, hogy tudósok még azon is gondolkoznak, hogy mennyire felelhet meg az elbeszélés a történeti eseményeknek. Sokan úgy vélik, hogy inkább a két királyság Salamon és Dávid alatti egységének az igazolása, semmint az elszakadás magyarázása a tét ebben a történetben; a tanulság mindazáltal világos: az alattvalók meggyőzése, az országért tett közös erőfeszítés a helyes, az oktalan fennhéjázás pedig kifejezetten káros.

[[paginate]]

Ebben a történetben nyilván az öregek testesítik meg az előzőt, míg az utóbbi a fiatalokra jellemző, de említsük meg, hogy ez nem szükségszerűen van így, hiszen fordítva is előfordul: a Préd 4,13–15 egy vén és ostoba királyról beszél, s helyette a szegény, de bölcs gyermeket dicséri, aki ráadásul még fogoly is. Mégis, a bölcs gyermek kiszabadul, s az ostoba király helyett fog uralkodni mindenkinek a megelégedésére. Fordított tehát a helyzet: itt a fiatalság a bölcsesség, és az öregség a bolondság! Van egyáltalán ilyen? A tudósok azt mondják, hogy nem csak hogy van, de a Prédikátor gondolatainak a hátterében konkrét történeti események húzódnak meg. Főleg a 4,16 versre alapozzák következtetésüket, amely szerint ez a fogságból kiszabadult gyermek, aki maga is király lett, később szintén nemtetszést váltott ki. Ezek szerint elképzelhető, hogy az öreg, de botor király III. Antiokhosz, aki Róma haragját hívta ki maga ellen, a szegény gyermek pedig IV. Antiokhosz (Epiphanész), aki túszként római fogoly volt, de ottani műveltsége révén ügyes politikussá vált, s eleinte nagy népszerűségnek örvendett a Szeleukida birodalomban. Hogy később mégsem örültek neki, főleg a zsidók, az már a Makkabeusok könyvében van megírva. Az mindenestre nyilván látható mindenki számára, hogy a fiatalság és az öregség egyáltalán nem automatikusan jár együtt az okossággal, ill. a balgasággal: személyesen mindenki maga dönt felőle!

Amit viszont mindenképpen javasolhatunk minden fiatal és okos barátunknak, az a szerénység. Erre ad szép példát a Jób könyvében Elíhú, aki először hátrahúzódik, s hagyja beszélni idősebb társait (Jób 32,6), nem akar szerénytelen lenni a maga tudományával. Amikor eljön az ideje, akkor viszont szóra emelkedik: „csak a lélek az a halandóban, a Mindenható lehelete, ami értelmessé teszi” (32,8). Nem a kor teszi bölccsé az embert, hanem Isten Lelke! S amit Elíhú mond (szemben a barátokkal, Bildád, Elifáz és Cófár hármasával), az tényleg megfontolandó: szerinte a szenvedésnek az is lehet az oka, hogy Isten ezzel akarja acélozni híveinek lelkét, hogy még nagyobb próbatételeket is ki tudjanak állni. Elíhú szerint Isten jó tanítómester! – Mindannyian tudjuk, akik Jób könyvét olvastuk, hogy nem ez a végső szó, hiszen Jób szenvedéseire majd csak Isten maga tud igazi választ adni. Ugyanakkor az is igaz, hogy valami igen lényeges dolog maradt volna ki a Jób könyvéből, ha Elíhú beszédei nem lennének ott. Bárhogy legyen is: Elíhú nem kevésbé bölcs, mint a három barát, hanem kortól teljesen függetlenül ott a helye a párbeszédben.

[[paginate]]

A legfontosabb dolog azonban, amit a Bibliából kiolvashatunk, Isten kiválasztó kegyelme – ez teljesen független a kortól, s akár már egy gyermek esetében is megtörténhet. Ezt olvassuk például az 1Sám 3 fejezetben, ahol Isten a sílói templomban nevelkedő Sámuelt szólítja meg. Sámuel még olyan fiatal, hogy nem is érti a hívó szót, csak Éli adja a szájába a megfelelő választ: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád (1Sám 3,9). Az elbeszélés nagyon finoman árnyalt: az elhívás a gyermekre vonatkozik, de ebben a fejezetben Éli is pozitív szereplő: a koros pap és a gyermek kapcsolata mintegy apa–fiú viszonyként áll előttünk, s Éli még akkor is elfogadja a gyermeknek adatott kijelentést, amikor az számára kedvezőtlen. Tudomásul veszi, hogy Isten egy új generációnak adott lehetőséget, s ezzel mintegy jó példát is ad számunkra a generációk együttélésére: Éli segíti Sámuelt, Sámuel pedig követi Éli tanácsait.

A legismertebb példa a fiatal kiválasztottra talán mégis inkább Dávid esete: az 1Sám 16 szerint Sámuel Isten választottját fölkeni, s éppen a legkisebbre esett a választás. Dávid még szinte gyermek, amikor idősebb testvérei jelenlétében fölkeni őt Sámuel a királyságra, s az Úr lelke rá száll, hogy aztán vele is maradjon. Testvérei, unokatestvérei is kiváló emberek, sikeres harcosok – Isten mégis őt választotta ki. Az 1Sám 17 aztán mutatja is, hogy hadban is megmutatkozik mindez: Dávid legyőzi a rettegett filiszteus harcost, Góliátot. A harcban nem az erő dönt: „Te karddal, lándzsával és dárdával jössz ellenem, de én a seregek Urának, Izráel csapatai Istenének a nevében megyek ellened” (1Sám 17,45). A jól ismert történetek mellett talán kevéssé közismert, de az izraeli líra is megénekli ezt: „Segítséget nyújtottam egy hősnek, kiemeltem a nép közül egy kiválasztottat” (Zsolt 89,20). – A zsoltár végig Isten kiválasztását énekli meg, tehát nem Dávid nagy tetteit, hanem azt, hogy Isten hogyan támogatja az általa kiválasztott, hozzá hűséges hívét. S vajon elfelejthetjük-e, hogy Dávid nem saját nagy tetteiről emlékezik meg utolsó szavaiban, hanem az állandóan megújuló kegyelemről beszél? „Az Úr lelke beszélt általam, az ő szava volt nyelvemen.” „Minden javam, minden örömem belőle sarjad” (2Sám 23,2.5). Az elhívás fiatal korban érkezett meg, szinte még gyermek volt Dávid, de végigkísérte egész életében, s az utolsó szó sem tér el ettől!

[[paginate]]

A generációk együttélésében van mindazáltal egy olyan hiba is, ami különösen napjainkra jellemző: a felejtés. Persze, ez sem új dolog, hiszen már a 2Móz 1,8 szerint is így olvassuk: „Új király került azonban Egyiptom élére, aki már nem ismerte Józsefet.” Hogy ez a felejtés mennyi szenvedést okozott Izraelnek, de Egyiptomnak is, azt minden bibliaolvasó tudja! S azóta is látjuk: ha az újabb generáció elfelejti az előző tapasztalatát – nos, akkor Hésziodosz történetszemlélete az igaz, nevezetesen, hogy a világkorszakok mindig rosszabbak lesznek. (Hasonló nézetet tükröz a Dán 2 is.) Természetes, hogy minden szülő (és talán gyermek is) ennek ellenkezőjére vágyik: arra, hogy minél jobb legyen a következő korszak. Ehhez együtt kell a fiatalság ereje, tehetsége – és az az élettapasztalat is, amit minden korosabb ember örömest átad a fiatalságnak, s boldogan nézi, ahogy a következő generáció tagjai haladnak előre életükben, s „többre viszik”, mint elődeik.

A fiatal kort lebecsülni tehát súlyos hiba lenne, még ha a tapasztalatlanság, ifjonti hév gyakran jellemző lehet fiatalokra (amint azt a címünkben szereplő közmondás is vallja), hiszen Isten Lelke éppúgy jelen lehet fiatalban, mint öregben. Persze, az ifjúság megistenítése (ami korunkra jellemző) éppúgy hiba, hiszen „akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak el” (Ézs 40,31). A kor nyilván egy adottság, s helyesebb, ha magára a Lélekre figyelünk – s ezen belül is nem arra, hogy hol állunk korban, fejlettségben, vagy hanyatlásban, hanem arra, hogy hová tartunk. A fiatal igyekezzen minél hamarabb minél több tapasztalatra, bölcsességre szert tenni. Az idős pedig nem elégedhet meg azzal, amit már megszerzett: testileg is, de szellemileg is frissen kell tartsa magát, amire modern világunk rengeteg lehetőséget kínál. Végül hívjuk fel arra a figyelmet, hogy hitben is lehet, sőt kell is növekedni: ekkor az élet egy nagy zarándoklat, amelyben erőről erőre jutunk (Zsolt 84,8), s amelynek vége nem kimenet („exitus”), hanem éppenséggel bemenet – „menj be a te Uradnak örömébe” (Mt 25,21).

Karasszon István