A Beregszásztól Nagyberegig vezető tíz kilométeres útszakasz helyenként szinte járhatatlan a kátyúktól. A kitartó utast fáradságáért pazar kilátás kárpótolja, amikor a kanyargós úton leereszkedik a település központja felé, ahol a református templom és a líceum épületegyüttese díszeleg. Az utcán kevés az ember, de az iskolában pezseg az élet, és illedelmesen előre köszönnek a diákok. Egy éjszakai séta folyamán pedig elszomorító látni, ahogy néhány kutya nyilvánvalóan elhagyott portákat őriz.

Rögös útról és hálás megérkezésről tudna mesélni Nagybereg krónikájának a szerzője, Szamborovszkyné dr. Nagy Ibolya is. Közel tíz év kitartó kutatómunka után sikerült ugyanis a csak szórványosan fennmaradt forrásokból elég információt összegyűjteni kismonográfiájához. Szerencsére már több mint negyedszázada helyben lakik, úgyhogy szemtanúk közlésére is támaszkodhatott a közeli múlt feltárásában. Így talán nem csoda, hogy a szöveg zöme az elmúlt másfél évszázad eseményeivel foglalkozik, a régmúltról sajnos csak nagy vonalakban lehetett szó.

[[paginate]]

A kötet első fele időbeli sorrendben elmeséli a település történetét az 1970-es évek elejéig. Hétköznapi történelem összefoglaló cím alatt tematikus fejezetek következnek, többek között az óvoda, az egészségügy és a kollektív gazdaság témakörében. A legfrissebb adat a tanoda 2021. decemberi átadásáról szól. A sok fényképpel illusztrált kiadvány átfogó képet ad a település múltjáról és jelenéről egyaránt.

A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán tavaly megrendezésre került könyvbemutatón elhangzott, hogy a kötet útikönyvként is megállja a helyét (https://karpatalja.ma/karpatalja/tudomany/tortenelem-es-identitas-beregszasz-es-nagybereg-monografiainak-bemutatoja-a-rakoczi-foiskolan/). Igaz ez abból a szempontból, hogy elég hangsúlyosan előfordul benne a település épített vagy máshogy: tárgyi öröksége. Mindegyikről található fénykép, és ha még térkép is lett volna hozzá, valóban segítség lenne egy felfedező körsétához. Viszont igazán élettelivé és érdekessé ott válik a szöveg, ahol személyes sorsokon keresztül mutat be egy-egy témát. Például egy az I. világháborúban szolgáló katona sorsa néhány általa írt vers révén kerül közel az olvasó szívéhez. A beregi hímzés és szőttes világába pedig a hagyományt életben tartó asszonyok személyén keresztül nyerünk bepillantást.

Ebből az olvasási élményből fakad a gondolat: milyen jó lenne, ha többet lehetne megtudni például az 1920-ban hentesként dolgozó Uszkai Borbála életéről is – ő az egyetlen nő a korabeli kereskedők és iparosok listáján. Sőt, talán a település eseményeit a Füzesi család sorsa mentén is lehetne megírni. Az ő nevük ugyanis már a 18. század elején szerepel az adófizetők listáján, a kötetben szereplő minden egyéb névlistán is, és mind a mai napig ott laknak.

A Nagyberegi Református Líceumról megjelent évkönyvnek éppen a személyes hangvétel az erőssége. A cím félrevezető, mert ez a kötet is inkább krónika, mivel a iskola fennállásának első harmincegy évét dolgozza fel. Szóhoz jutnak benne az alapítók, tanárok és diákok egyaránt. Sőt, ez utóbbiak nem csak interjúkban idézik fel emlékeiket, hanem a diáklap korabeli írásai révén megmutatják igazi serdülő-énjüket is. A kötet végén szereplő névsorok és tablóképek mégis csak igazi évkönyvvé teszik azt. Ha még arról is szó lett volna, ki milyen pályát választott az érettségi és az esetleges továbbtanulás után, akkor nem csak a bennfenteseknek válna világossá, hány meg hány lelkipásztort vagy más hivatást választó értelmiségit, üzletembert készített föl a Nagyberegi Líceum az öntudatos keresztyén életre.

[[paginate]]

Az évkönyvből szintén gyorsan egyértelművé válik, mekkora összefogásra volt szükség, hogy a „koraszülött” iskolából sok-sok kétkezi munkával és az elvárhatón messze túlmenő elköteleződéssel a mai, minden szükséges eszközzel és magas színvonalon tanító pedagógiai gárdával rendelkező líceum legyen. Az évek során a tanárok és nevelők az egész Kárpát-medencéből érkeztek (sőt, volt köztük holland és kanadai is), anyagi támogatást pedig többek között Hollandiából és az Egyesült Államokból kapott az intézmény.

De nem csak az iskolának van a világ sok pontjához elérő kapcsolati hálója, a településnek is. Az ember gyanútlan feltölthet egy képet a nagyberegi református templomról egy internetes portálra, és órákon belül megjelennek visszajelzések: „Itt énekeltünk a budapesti kórusunkkal”; „Hollandiából én is segítettem a tető felújításánál”. Ezt a „nagyberegi világhálót” érdemes lenne egyszer teljes egészében feltérképezni. Akkor látszódni fog, hogy milyen sok házassági és rokoni kötelék fűzi a települést például a szomszédos Beregújfaluhoz, miközben több szálon Magyarországhoz is kapcsolódik, sőt Nyugat-Európán és az Egyesült Államokon kívül legalább egy kivándorolt lakos révén még Dél-Amerikához is. A készülő nagymonográfiában biztosan ezekről is olvashat majd az érdeklődő.

Úgy néz ki, a kötetek éppen jókor, egy korszakhatáron születtek meg. A háború miatt többen elhagyták szülőföldjüket, s tavaly a Beregi Református Egyházmegyéhez tartozó gyülekezetekben átlagosan egy-két keresztelés történt. Miként az üres házakat őrző kutyák látványa, ez is rossz ómen. Mi lesz az iskolával tizenöt év múlva? Lesz-e elég diák? A településnek pedig hogyan alakul a sorsa? A krónikaíróra a következő években is fontos szerep hárul: folyamatosan követni az eseményeket, dokumentálni a folyamatokat, a változásokat. Ha a Líceum minden elbocsátásnál évkönyvet adna ki, abban talán szerepelhetnének a településsel kapcsolatos tudnivalók is. Az utókor történészeinek ez ugyanolyan nagy segítség lenne, mint e tavaly megjelent két kötet.

Marco de Leeuw van Weenen