Iskolázatlan autodidakta, rézmetsző mester, éjszakai képzőművész, misztikus költő, megszállott őrült, kánonon kívüli ismeretlen, pénzt és hírnevet megvető különc, aki a megbecsülést köszönte szépen, de nem e világtól várta.

Kulcsszavak, melyek felületesen azt a rendkívüli művészt körvonalazzák, akinek magyarországi első átfogó kiállítása az idén ősszel nyílt meg a Szépművészeti Múzeumban a londoni Tate Galériával együttműködve.

A fentebb megfogalmazott felületes karakterjegyek persze több alkotóra is ráillenek, éppen ezért személyisége és munkásságának mondandója már elmélyültebb jellemzést igényel. Olyannyira így van ez, hogy művészi megnyilvánulásának bonyolultsága ahány méltatóját gondolkodóba ejtette, annyiféle értelmezést is kapott. Swinburne panteista alkotót látott benne, Dante Gabriel Rossetti vallásos keresztyén művészt, Yeats művészeti teoretikust, mások Nietzsche vagy Bergson előfutárát. A legrészletesebb elemzés Northrop Frye tollából látott napvilágot (Fearful Symmetry, 1947) a művész miszticizmusának szimbolikáját kutatva. Magyar nyelven a legátfogóbb tanulmányt Szerb Antal írta róla (William Blake, 1928) történeti, irodalmi, etikai, filozófiai és pszichológiai szempontok alapján. Mindketten főleg költői munkásságát elemezték, hiszen maguk is irodalmárok voltak. Képeinek jelentéseit inkább az esztéták vették górcső alá, mint Földényi F. László (Newton álma, 2004), vagy Péter Ágnes (William Blake illusztrációi a Jób könyvéhez, 2017).

[[paginate]]

Valamennyi elemzés keresi azt a kulcsot, amivel William Blake képeinek és költeményeinek megnyugtató értelmezése egy alapvető elv vagy látásmód alapján elvégezhető. Azonban az idők folyamán a kulcs a nagy keresgélések közben olykor kiesett a kezekből, s a számtalan csukott ajtón külön-külön kellett megtalálni a zárak nyitját. A nagy kérdés tehát az, hogy a rendelkezésünkre álló elemzésekből kinyerhető-e egy általános értelmezési kód, vagy aki William Blake alkotásaiban elmélyül, saját maga találja meg a megértéséhez alkalmas kulcsot? A tapasztalat az utóbbit bizonyítja, hiszen maga Blake mindenki számára megadja ezt a kreatív szabadságot, noha sok egybehangzó véleményt egymásra építve akár kialakíthatunk egy közös álláspontot is.

A fentebb említett tanulmányok egybevetésével tehát minden esélyünk megvan arra, hogy valamennyire összefüggő és egységes képet kapjunk William Blake alkotásainak értelmezéséhez. Egyrészt tudjuk a művészről, hogy rendszeres és tudatos bibliaolvasó volt, következésképpen a nagy létkérdések érdekelték, másrészt pedig a bibliai szövegek ábrázolásaiban nem a dogmatika vagy az etika megfogalmazását követte, hanem a teológiai témáknak – mint a teremtés, a bűnbeesés, a halál, a megváltás és az apokalipszis – a Szépben megnyilvánuló értelmezését. Számára azonban a Szép nem platóni értelemben vett teoretikus ideát jelentett, a Szép nem harmadik formája a Jónak, ahogy Northrop Frey kimutatta, hanem a Jó maga. Blake gondolkodásában a Szépben egyesül a Jó és az Igaz, ahogy a Valóságos Ember (Real Man) megragadása is ebben a Szépben válik lehetővé Blake számára. A teológiai témáknak ez a fajta kreatív szemlélete óhatatlanul transzcendens látásmóddal, gazdag képélmények víziójával jár, amely jellemző az ószövetségi prófétákra, valamint minden misztikus szentre és gondolkodóra. Egyébként pedig nemcsak Blake értelmezhetetlen a teológia ismerete és alkalmazása nélkül, ahogy ezt Northrop Frye kihangsúlyozza, hanem valamennyi természet- és társadalomtudomány problémájának a mélysége sem tárul fel teológiai összefüggések nélkül.

[[paginate]]

És ennél a gondolatnál máris William Blake világában találjuk magunkat. A felvilágosodás előtt az egyetemi oktatásban a különböző szaktudományokban tanulmányait folytató hallgatóknak kötelező módon először a közös teológiai stúdiumokat kellett elvégezniük. Nem véletlenül, hiszen a teológiai ismeretek adták meg a világértelmezésnek azokat a mélységeit és magasságait, amelyekbe elhelyezve a filozófia, az orvos- és jogtudomány transzcendens és immanens összefüggések birtokában a világegyetem, a történelem és az ember teljességére volt tekintettel. A felvilágosodás és nyomában a francia forradalom szétrobbantotta ezt a teológia által összetartott egységet és a több ágra hasadt szaktudományok egymástól elszakadva önállósultak. Blake korában tehát minden darabokra bomlott szét a tapasztalat és a puszta ész egyedüli uralmának diktatúrájában. Következésképpen a teljes emberről alkotott kép is szilánkjaira hullott, egységes és lényegi megragadása helyett szakterületek részletelemei gazdagodtak csupán. A francia forradalom kezdeti reménysége pedig a jakobinus terrorba torkollott, s a társadalmi jobbítás szándéka meghasonlott önmagával. William Blake egzisztenciálisan megrendült e világösszeomlás közepette, idegenül mozgott és éppen ezért abnormálisnak mutatkozott a „normalitás” új korszakában, amely csak anyagi, földi és haszonelvű fejlődésben volt érdekelt. „Most, 1798-ban az ember életébe kerülhet az is, ha a Bibliát akarja megvédeni. A Fenevad és a Parázna korlátlan uralma alatt élünk” – fakadt ki a művész, melynek idézetét Péter Ágnes nagyszerű tanulmánya hozza a kiállítás katalógusában.

^{A halál háza (1795-1805)}

[[paginate]]

William Blake megadta válaszát az új korszellemmel szemben. Ahogy azt Szerb Antal kimutatta, Blake az általa gyűlölt Locke, Bacon és Newton ellenében az inspirált embert, a megváltott, boldog és egyedüli igaz embert tartja képesnek arra, hogy átlásson a négy szinten: az érzékelésen, az érzelmeken, a képzeleten keresztül a végső, örökkévaló igazságig, a Látszaton át egészen a Lényegig. „A Költő, a Festő, a Zenész, az Építész: Férfi vagy Nő, aki nem egy ezek közül, az nem Keresztény. El kell hagynod Apádat és Anyádat és Házadat és Hazádat, ha el akarsz indulni a Művészet útján. Az imádkozás a Művészet tanulmányozása. A dicsőítés a Művészet gyakorlása. A böjtölés a Művészethez való viszonyulás. Viszont ezeken a szertartásokon kívül állni, az maga az Antikrisztus” – idézi Blake hitvallását Northrop Frye.

Csak ez a kreatív ember képes misztikus élményén keresztül bemutatni az Igazságot, az Unio Mystica-t, ahogy azt tette Dante, Milton, Swedenborg, Jacob Böhme vagy Novalis. Híres színes nyomata, a Newton (1795) valójában nem a történeti embert, hanem az általa képviselt tudós fantomot mutatja be, aki egy természetellenes pózban, ültében lehajolva a földig, próbálja megszerkeszteni a világ sémáját, miközben sötét űr és tengeri mélység nehezedik rá. Ez a teljességet kizáró és egyetlen részletre összpontosító – Jakab apostol (Jak 3, 15) kifejezése szerinti epigeiosz – földhözragadt elvakultság jellemzi kora tudományosságát, az ész diadalát. Noha Newton alakja ugyanúgy körzővel méri ki a világot, ahogy a 13. századi francia Bible moralisée miniatúrája ábrázolja a teremtő Krisztust, de micsoda különbség! Míg a tudós fantomja a mindenségnek hátat fordítva az anyagba-agyagba tapasztja tekintetét, addig Krisztus az egész világegyetemet átlátva a maga teljességében teremti meg azt. Az előbbinél a körző segédeszköz, az utóbbinál a teremtés kreatív bölcsességének ereje – ahogy azt az Európa: Jövendölés című eposza címlapján (1794-1821) ábrázolva, a mélységek fölé hajolt „Öregkorú” (Dán 7, 9-10) kezéből sugározva láthatjuk.

^{Európa: Jövendölés (1794)}

[[paginate]]

Tulajdonképpen William Blake egyetlen témája a Valóságos Ember. Azonban meg kell értenünk különös, misztikus antropológiáját, mely ugyan bibliai eredetű, de személyesen apokrif. A Valóságos Ember ugyanis nála ama ősi ember, az Ószövetség második teremtéstörténetében életnek leheletét bíró ember, aki köré és akiben szerveződik a kibontakozó világ (1Móz 2, 7-15). „Ahol nincs ember, a természet kietlen” – írja Blake. A Valóságos Ember nem a világban van, hanem fordítva: benne áll fönn a világ, valamint a hitében és bizalmában megragadott Isten is. Ennek az embernek a teste – amit Blake nem véletlenül mindig mezítelenül vagy fehér lepelben ábrázol – a Lélek maga, mely Lélek nélkül az embernek teste sem lehet. Ezért az a történet Blake alkotásaiban, amely az ember útját kíséri a teremtéstől, a bűneseten, a halálon, a megváltáson át az apokalipszisig, az valójában mélylélektani dráma. Álomszerűen ábrázolt sajátos mítoszvilága ellenére éppen azért vált ki általános kíváncsiságot a mai nézőből, mert a tudattalan archetípusa mindenkiben közös.

Blake alkotásaiban az ember, mint az egyetemes dráma hordozója, ellentmondásos lény. Ebben követi a janzenista Blaise Pascalt és megelőlegezi a protestáns Emil Brunnert. Az emberben ellentétes világok harca dúl: a Test és a Lélek, a Jó és a Rossz, a Tigris és a Bárány, a Menny és a Pokol, az Ész és Érzelmek és Vágyak mind-mind egymásnak feszülnek és a végén egy különös nászban egyesülnek. Tiltakozik a hivatalos, hamis, hitehagyott egyház ellen, amelyet Paráznának nevez, mert törvénykezésével farizeusi módon ítél meg embereket jónak vagy rossznak. William Blake költészetében és grafikájában a felkeltett Bűntudat ellen veszi fel a küzdelmet. Így válik a testi szerelem apostolává is, hiszen – ahogy Szerb Antal interpretálja – amikor az erkölcsi világ a bűntudat láncaiban nyög, az igazi szerelem, az ős Erósz bűnnek van nyilvánítva. Ezért áll Blake a kárhozatra ítélt szenvedélyes szexualitás miatt a Pokol pártjára, vagyis az Erósz pártjára, szemben az angyalokkal.

Newton (1795)

[[paginate]]

A Valóságos Emberben – mint Személyben, értsd: mindenkinek a Lelkében mutatja fel a tagadhatatlant és a természetest: a Jót és a Rosszat, a Tigrist és a Bárányt, a Mennyet és a Poklot együtt. A Tigris (1793) című híresen szép verse éppen azt a vívódó kérdést pendíti meg, hogy vajon ugyanaz a Teremtő alkotta a dühöngő Tigrist, aki a szelíd Bárányt? Mert ha igen, akkor az is igaz, magyarázza a költőt Péter Ágnes, hogy „jelen van az az erő, amely ezt a szimmetriát [Fearful Symmetry!] felbontja, s visszaállítja az energia kreatív játékterét”. A Menny és Pokol Házassága (1790) című poétikus műve ugyanezzel a problémával küzd: felelős-e az Ember Teremtője az emberi Lélekben lévő Rosszért, Tigrisért, Pokolért? Ebben az apokaliptikus szatírában Blake-nek az Ördög éppúgy bibliai beszélgetőtársa, mint az Angyal, azzal a csavarral, és ez igazán a két ellentétes világ házassága, hogy az Angyal éppúgy dicséri Krisztust a törvény betöltéséért, ahogy az Ördög igazán megvallja Krisztust a törvény áthágásáért. A félelmetes szimmetriát tehát a Menny és a Pokol közös lángjából fellobbanva az az erő bontja fel, amelyet a Songs of Innocence (1789) verseiben az ártatlanság és az ősegyszerűség, a bűneset előtti Gyermek és a Bárány képvisel Krisztus szereteteként, mely Szeretet túl van Jón és Rosszon.

William Blake nyomtatással kis példányszámban maga sokszorosította írásait és képeit úgy, hogyha könyveket készített, ugyanarra a lemezre metszette mindkettőt, aztán felesége segítségével kifestette azokat. Technikáját mindmáig nem sikerült maradéktalanul feltárni. Néha a kinyomtatott lapokat színezte meg, olykor magára a lemezre vitte rá a festéket, számítva arra, hogy a többszöri nyomtatással annak intenzitása megváltozik, illetve utánfestéssel szándékosan változtatott a színfoltok jellegén. Az önálló nagyobb képeit is papírra nyomva tintával húzta át, grafittal, akvarellel, temperával, krétával színezte aztán. Ezek a műalkotásai hétköznapi vízióinak és misztikus látásmódjának döbbenetes dokumentumai, különösen, ha belegondolunk, hogy a lelkünk mélyén dúló drámák kivetülései rímelnek rá. Elég, ha csak a legjellemzőbb alkotásait idézzük fel ennek bizonyítására:

^{Sátán eredeti dicsőségében (1805)}

[[paginate]]

A bonyolult, sokalakos, szinte eposzi kompozícióban megálmodott Bűnbeesés (1807) az üdvtörténet apokrif teológiáját formálja látvánnyá. Aztán ott van Ádám és Éva megtalálja Ábel holttestét (1826) című szívbe markoló műve, amelyen Káin öröklétre ítélt és lelkiismereti súllyal terhelt menekülése a központi téma. A sírba tétel (1805) tintaképe a gótikus oszlopsorként álló alakok alatt a fekvő Jézus Krisztus temetését ábrázolja misztikus fényben. Ezt követi A halál háza (1795-1805) egymás mellett fekvő alakok felett a mindent átfogó vak halál alakjával, és ami döbbenetes: a jobbról besétáló félelmetes gólem kezében tőrrel, a halál eredetét gyilkossággal indokolandó. Továbbá szembesülhetünk a frigyláda hilasztérionjának dicsőséges kerubjait idéző látványával az álomszürke fényragyogásban puritánul megkomponált Angyalok Krisztus teste felett (1805) című képén. Majd a Sátán eredeti dicsőségében (1805), Az istenkáromló (1805), Az öngyilkosok erdeje (1824-1827) és mindezek után A sátán bukása (1825) vonja be figyelmünket megrendítő módon Blake látomásokban gazdag világába.

A kiállítás mélybordó falain jól érvényesülnek William Blake alkotásai, ugyanakkor sajnálatos, hogy képei közé vegyítettek el más, korabeli alkotóktól származó munkákat is, megzavarva ezzel a jelentős misztikus művész egységes képi világát. Ráadásul Blake-től eltérően és az ő komoly létkérdéseket feszegető művészete mellett a kiakasztott kortárs művek javarésze korabeli giccs. Egyébként pedig Blake művészetének értelmezéséhez sem adnak gazdagító szempontokat. Jobb lett volna, ha azok helyett inkább Blake sokszorosító technikájának bemutatását, vagy irodalmi művei részleteinek kinagyítását helyezték volna el saját alkotásai közé. Ezzel a hiányérzettel elhagyva a kiállító termet és búcsút intve William Blake-nek, nem tudunk tisztán és elegyítetlenül visszaemlékezni munkásságának összbenyomására. Csak azzal a vígasszal távozhatunk, amit magáról mondott egyszer: „Sokkal híresebb vagyok a mennyországban műveimért, mint amennyire csak fel tudom fogni. Agyamban dolgozószobák és termek vannak tele régi képekkel és könyvekkel, amelyeket az öröklétben írtam és festettem halandó életem előtt, és ezeket a műveket arkangyalok élvezik és tanulmányozzák. Miért aggódjam tehát a mulandó pénz és hír miatt?”

Békési Sándor

^{Angyalok Krisztus teste felett (1805)}