Ez a társadalmi élet zavarainak rengetegétől oly sokszor megszakított szabadságvágyak teljesülésének jegyében álló vaskos könyv a legmagasabb rendű alkotói értékekről tanúskodik, aminek jegyében történik minden igaz egyéni és közösségi cselekvés, létezésünk értelme, ultima rációja. Szakolczay Lajos esszéket, kritikákat, levelezéseket, naplójegyzéseket, visszaemlékezéseket, színházi kritikákat tartalmazó legújabb kötetének: „tisztán artikulált és jóindulat vezérelte elemzéseken nyugvó ítéletei mindig túlmutatnak a tárgyukon”. Átfutva a tartalomjegyzéket, elámulunk: ki mindenkin és mi mindenen tartotta a szemét, fordította a figyelmét, kikkel tartott (nem egyszer kényszerűen titkolt) kapcsolatot, kereste az együttműködés lehetőségeit még a „legínségesebb, legvadabb” időkben is. Itthon is, s még inkább a megcsonkított ország határain kívül szenvedő alkotókkal, mindenhol, ahol magyarok éltek/élnek egy emberibb élet eljövetelének reményében küzdve. A Szabadság-tű egy kisebb irodalom-, képző- és színháztörténeti értekezés. Amiből a recenzens legfeljebb csemegézhet. A szerző hét tömbbe csoportosította értékelő búvárolásait. Amiket nevezhetünk visszatekintéseknek is, mert jobbára az idősebb nemzedékbeliek alkotói világát idézik, mintegy jelezve: lám, milyen világban éltek, mi mindent kellett elszenvedniük, mi mindennel kellett megküzdeniük a megvirradás eljövetelének reményében. Voltak persze kisebb megbicsaklások is, ijesztő buktatókon történő átvergődések, amik csak emelték a küldetéses alkotói mivolt nemességét.

[[paginate]]

Az első s talán a legnagyobb fejezet: a Sorsközeliség. Amelyben a kóborló szerző főképp az aljas módon megcsonkított Magyarország és az elszakított területek magyarságának mostoha sorshelyzetét ecseteli, ami a lelkekben visszafojtva zokogó, s csak nagyritkán nyíltlángra lobbanó igazságvágyak fő-fő faktumai voltak az elmúlt bő száz esztendőben. És bár utóbb valamelyest változott a világ mozgása, de amin azért ma is van bőven mit igazítani.

Nos, ilyen igazságkereső és -hirdető magyar szellemi csomópontok voltak Erdélyben a két nagy világégés között: az Erdélyi Helikon, a Pásztortűz, az Erdélyi Hitel, a Keleti Újság, az Erdélyi Szemle, az Ellenzék, a Korunk, az Erdélyi Múzeum, az Erdélyi Fiatalok. A megrendítően korán távozott Dsida Jenő – a szeretett költőnagyság – a Psalmus Hungaricus örökéletű költeményében „a közösségi hűség és a történelmi felelősség szigorú erkölcsét szólaltatta meg. /…/ Hitvallást tett a szétszóródott magyarság mellett, a történelem végzetes erőivel fordult szembe” (Új Magyar Irodalmi Lexikon). Az elmúlt századok oly sok szellemi nagysága a kolozsvári Házsongárdi panteonban alussza örök álmát. Reméljük, hogy közös akarattal, összefogással és elszántsággal megőrizhetjük nemcsak emléküket, hanem nyughelyüket is. Ugyanis jelek szerint, mi több, tények bizonyítják, hogy a veszély állandósult: a többségi hatalom, homogenizáló igyekezetében, ellopná a temetőinket is. (Úz-völgyi katonai temető ügye.)

Visszatekintve az új Hitel indulására (1989.november 2.) és annak körülményeire, egyértelműsíti: ez bizony „nagy nap volt a rendszerváltozásra készülődő magyar társadalom életében”. Néven nevezi azokat a alkotókat és politikusokat, akik maguk is vállalták a „független irodalmat”. Azért ennek a fontos kiadványnak még jócskán akad dolga. Elsőbben annak kimondásában, amitől „más orgánumok - félelemből?, számításból?, saját meggyőződésüktől vezérelve? – fölöttébb idegenkednek”. Cáfolhatná-e valaki is, hogy „Trianon sebére nincs más gyógyszer, mint az összetartozás?”

A Futkosó napló vaskos fejezet olyan színes és gazdag, hogy örömmel tallózgatunk a lélekemelő vallomásokban. Szakolczay Lajos a szomorúan borongós, hidegrázós társadalmi klímában ismerkedik meg az erdélyi magyar irodalom és más művészeti ágak olyan jeleseivel, mint Szilágyi István, Kányádi Sándor, Balázs Péter, Kocsis István, Kántor Lajos, Láng Gusztáv, Lászlóffy Aladár és Csaba, Kemény János, Molter Károly,Székely János, Domokos Géza, Páskándi Géza, Sütő András, Székely János, Kós Károly, Harag György, Gálfalvy Zsolt és György. Lezsák Sándorral Stószon találkozik, Kovács Vilmossal Ungváron, Koncsol Lászlóval Pozsonyban fog kezet. „Magánegyetemnek is beillett a havonta egyszeri kolozsvári szombatokon a Szabó T. Attilával, Balázs Péterrel és Fülöp Antal Andorral való többórás együttlét” – nyilatkozta nyugtatóan. Ugyan ki tagadhatná Kós Károlynak a Kiáltó Szóban kimondott nagy-nagy igazságot: „Az a miénk, amiért megharcolunk.”

[[paginate]]

Levelezés – emlékezés fejezetben a szerző felvázolja zűrös időkbeni küzdelmeit, példákkal illusztrálva, milyen trükköket csinált, hogy terjeszthesse az arra érdemes alkotók között az igazi értékeket, akiket a szünet nélkül szimatoló politikai hatalmi szervek szigorúan ellenőriztek, akiknek gúzsba kötve kellett igaz táncukat lejteniük. Bizony az elköteleződés olykor kockázatokat rejt magában.

Igen gazdag a Cs. Szabó Lászlóval folytatott levelezése, aki remekül rálátott a magyar irodalmi jelenségekre, a művészet, a színház világára. A Faludy György költészetével való ismerkedése is komoly nehézségekbe ütközött. Az OSZK zárolt tárából egyszerűen „kilopatta” a megismerendő dokumentumokat. Faludy költészete lenyűgözte. Nem csoda, hisz nagy mestere volt Ő a költészet misztériumának, tudója a versírás nehézségek legyűrésével elsajátítható mesterségének.:” Nagy öröm, hogy a magyar nyelv minden versformára tökéletesen alkalmas, szemben az angollal” – hökkentett meg Faludy.

A szerző Pataky Adriennel készült beszélgetése Csoóri Sándorról felemelő, dokumentumértékű. „Csoóri ízig-vérig közösségi ember volt. /…/ Trianon őt is minden percben égette. Ezért a sok Erdély-járása, a magyar kisebbség melletti kiállása versben, esszében, publicisztikában.”

Sütő András „Fél szemének világát elvette a gyűlölet. „Ékes bizonyítéka annak, hogy a szülőföldön, Erdélyben maradva is lehet az egyetemes magyar irodalmat gazdagító életművet létrehozni.” Ha szükséges, ha másképp nem megy, „a képes beszéd erejével”. Sütőnél gyakran a metafora volt a kulcs, hogy „a kalitból kiröppenhessen – illyési szóval – a Lőtt lábú madár”. Tovább gondolva a közlendőt, Szakolczay leszögezi: „Egy kisebbség, a romániai magyarság csak úgy maradhat életben, ha a zsarnokkal, a román Fővezér diktatúrájával a tisztaságát szegezi szembe.” Sütő életműve ennek cáfolhatatlan bizonyítéka. „Vagyonom nincs, sosem volt – mondja Lajos –, de pénzt és fáradságot nem kímélve azért jártam be csaknem félévszázad alatt a Kárpát-medence (és egy kissé távolabbi országok) tájait, hogy az ott termett értéket fölmutassam. Önzetlenül tettem, amit tettem.” Ez bizony példamutató nemzetszolgálat.

[[paginate]]

Trianon élő seb. Kosztolányi Dezső szerkesztésében 1921-ben jelent meg a Vérző Magyarország – Magyar írók Magyarország területéről című antológia. Az alaphangot a kormányzó, Horthy Miklós adta meg a rövid előszóban. „Hazáért: e szó fogalmának jegyében álljon csatasorba minden magyar író és költő. A háború fegyverei elhallgattak, szóljanak a múzsák. Lelkesítsenek, acélozzák meg a lelkeket, az elszakított magyar földekre vigyenek reményt és kitartást, a megmaradt magyar földeken élesszék a hazaszeretet tüzét.” Reményik Sándor (Végvári): A gondolat szabad, Erdélyi József: Egy bujdosó szegény legény, Karinthy Frigyes: Levél – a trianoni gyalázat átoksújtói.

Szerzőnk sötét tablókban festi meg a magyarság tragédiáit: az aljas érdekek mindenekfölötti politikai és egyéb erkölcstelenségeit. Aradon a gyász fekete fáklyái lobognak (a 13 vértanú). Ám az aradi október világosság is: másfél század után „az ő példájuk eleven példa.” A Pozsonyi Magyar Intézetbe látogatva Szakolczay Lajos lelkeket erősítő beszédet tart: „Aki kultúrával töltekezik, az gazdag ember. Nekünk pedig bőven van honnan merítenünk. /…/ Legnagyobbjaink mindig ezt tették, sokszor az életüket kockáztatva is.”

Gyóni Géza, ha mást nem írt volna Csak egy éjszakára, neve akkor is fönnmaradna a magyar lírában. Az 1914 novemberében Przemyslben írt költemény „apokaliptikus látomás”. Dsida Jenő 70 éve halott, „ám költészete, a krisztusi fájdalmat létigazsággá emelő líra mindmáig él”. Gérecz Attila mártírköltő, „az írók közül egyedüliként fegyverrel a kezében harcolt a hazánk földjén úrhatnám módra berendezkedett zsarnok ellen”. Ide kívánkozik Csoóri Sándor, Hervay Gizella, Pécsi Gabriella, és sok más alkotó művész neve is. Szakolczay Lajos Nagy Gáspár budakeszi szobra előtt példának állítja elénk a költőt: „a kőarcod kőmosolyában rejtőző szigor mindvégig legyen bátorítónk. Nemzedékek számára a makulátlanságot életigazsággá avató erő!” Átlépve Erdélybe, a festő és költő Páll Lajos börtönéveiről és alkotói munkásságának értékeiről szól meggyőző erővel.

[[paginate]]

A Kilencek néven híressé vált költőcsoportban a kortárs magyar líra tartóoszlopai közül Utassy József után Oláh János is itt hagyott bennünket. Az életben maradottak sorsa változatlanul az értékteremtés. Az egyéni hangú Iancu Laura „a hazában a ’hontalanság’ fájdalmát szenvedi”. Érzi a szülőföld (csángóföld) hazahívó üzenetét: „a ’gyere haza!’ magányának természetes feloldása az imaversek”.

A rendszerváltoztatás összetett kérdésével foglalkozva, szerzőnk leszögezi: Lakitelek ebben központi szerepet játszott. Lezsák Sándor Nyolcvan vödör levegő című tragikomédiája: korunk létállapotának felvillantása; az egyetemes pusztulástól való félelem a kisemberek világában, az élethez való ragaszkodás, a bunkerlét menekülési kísérlete, illetve annak nevetséges, abszurd jellege – telitalálat; a bizonytalanságban való létezés szörnyűsége: röhej és tragédia egyszerre. Ugyanakkor komoly figyelmeztetés is!

Bertha Zoltán (Erdély felé) és Hegedűs Imre János (Az író fénye; Oszlopok) a könyv szerzője szerint: „Vallatják egymást, a kort, a kortárs és a huszadik századi magyar irodalmat. Az ország, a haza, a nyelv, vagyis otthonunk a globalizált világban nem kis támasz: világokat lehet rá építeni”.

Kocsis István úgy bujdokol a magyar színházi életben, mintha neki kellene szégyenkeznie a ritka színpadra kerülésekért. Pedig nekünk kellene szégyenkeznünk. Nézzük csak meg színházaink műsortervét!

A Gong értekezéstömbben a szerző a színházzal foglalkozik, drámaírókkal társalog. Székely János Caligula helytartóját és Dózsáját veszi górcső alá, Kocsis István: A királynő aranyból van, a Megszámláltatott fák, Sebők Klára a mágusrendező Harag György igézetében számol be a kolozsvári magyar színházi élet aranykoráról.

Summázat: Szép és igaz gondolatokat emeltünk ki a rengeteg közül. Olvassuk végig Szakolczay Lajos őszidejű összegzését, további nagyon fontos szellemi-művészi értékek birtokába kerülünk.

Aniszi Kálmán